Movies & series with the eyes of Fant

Ghost in the Shell (2017)

2017. április 20. - FantEye

Film, amely egyszerre igyekszik bizonyítani, rajongóknak, civileknek, szűk- és szélesebb közönségnek, látványfilm- és kamaradráma imádóknak, aztán egy kicsit mindenkinek sikerül, de pont az erőteljes karakteresség marad el ebből az egész mutatványból, amely tulajdonképpen jól láthatóan Rupert Sanders rendező valódi tehetségének hiánya miatt sül be egy kissé - de nem annyira, hogy ne mondhassuk ki, hogy az anime klasszikus filmfeldolgozása szórakoztató, jól körülhatárolható üzenettel rendelkező, roppant látványos és nagyszívű alkotás, ami feltétlenül megéri a mozijegy árát, és megérdemli az IMAX 3D-t is.   

hq720.jpg

Nem világos számomra egészen, hogy a készítő stúdió mit láthatott pontosan Rupert Sanders rendezőben, azzal együtt, hogy teljességgel híve vagyok annak, hogy akár ismeretlen rendezőre bízzunk fontos projekteket, ám Sanders annyira nem ismeretlen, és mindeddig nem készített olyan filmet, amely a megelőlegezett bizalmat érthetővé tette volna. Azt persze nem jelenthetjük ki, hogy Sanders ne tett volna meg mindent, ami a képességeiből telik, ellenkezőleg, mindent beleadott, látszik, hogy a szíve és lelke is a vászon van, ez roppant szerethetővé teszi a végeredményt, ami egy ekkora blockbuster esetében önmagában egész jó - good job, ez azonban nem elegendő minden esetben.  

A történet gazdag és kifejezetten izgalmas, átgondolt, ötletes, remek elmerülni abban a cselekményben, ami a nem túl távoli jövőben játszódik, ahol az ember már megteheti, hogy mechanikus szervekkel pótolja, vagy turbózza fel saját szerveit, és ahol elsőként sikerül kifejleszteni egy olyan ember-gép keveréket, akinek teste teljes egészében mesterséges, ami egyedül élő benne az az agya, a tudata. Ő Őrnagy (Scarlett Johansson) aki látszólag tökéletes fegyvere az őt létrehozó Hanka vállalatnak, és a bűnüldözésnek, impresszív stílusával és megjelenésével igen meggyőző erőt képvisel. Csakhogy szabálytalan időközönként emlékképek gyötrik, melyek erősen ellentmondanak annak, amit ő tud saját magáról. Közben megjelenik valaki, aki hozzá hasonló, és Őrnagy egész világa kérdőjeleződik meg számára.

scarlett_johansson_ghost_in_the_shell-wide.jpg

Borzasztóan izgalmas az alapfelvetés, melyet egészen sokszor boncolnak a filmben, de nem zavaróan: vajon mitől ember az ember, csakis a tudatunk meghatározó, vagy az is szükséges, hogy a testünk hús és vér legyen, vajon hol húzódik a határ ember és gép között, vajon önmagunk vagyunk-e egy géptestben más, szebb emlékekkel? Nem állítom azt, hogy más filmek nem foglalkoztak ezekkel a gondolatokkal, de a Ghost in the Shell nagyszerűen nyúl hozzájuk, teljesen jól működik a filmnek ez a vetülete, átélhető az Őrnagy tépelődése, mert pont annyira hangsúlyos csak, hogy ettől még megy a cselekmény, folynak az események, és mindazok közben fokozatosan kezdik el Őrnagyot foglalkoztatni ezek a gondolatok. A néző szempontjából kissé zavarónak hatott, hogy a bevillanó emlékképek nem egyértelműen különültek el az aktuálisan zajló cselekménytől 

Ennek a szegmensnek a csúcsa, és a film legüdítőbb pontja a Kuze körüli rejtély körbejárása volt, igazán maga a végkifejletig történő eljutás volt erős, soká és nehezen derült ki, hogy Kuze ki is és mit is akar, a megjelenése sokkoló volt, volt benne drámaiság is, érthető is volt, hogy mit akar Őrnagytól, egészen meglepő volt, hogy végül ő volt a prototípus, és, hogy ő pusztán át akarta menteni a tudatát.

Csakhogy: itt a gond is. Sanders ugyanis nem elég ügyes rendező ahhoz, hogy az ebben mélyen gyökerező drámai erőt meg tudja mutatni. Kiderül, hogy Őrnagy és Kuze egészen pontosan szerelmesek voltak emberként, vagyis az emberi testükben, most két géptestben találkoznak és mikor roncsolódva fekszenek a harctéren, látható, hogy éreznie kellene valamit a nézőnek, a szituációban ott a dráma, hogy akaratuk ellenére lettek ilyenek, és így kell találkozniuk újra - de mégsincsenek hatásos érzelmek, nincs az egészben drámai erő. Ez az egész hatalmas erővel kellett volna sújtson le a néző szívére, mekkora tragédia már, hogy két vakmerő, változást követelő fiatalember eddig jutott, milyen borzalom, hogy egyikük a sikertelen próba, másik maga a tökéletesség, de mindketten haldokolnak egyazon rendszer miatt, de semmi, a dráma bent marad, nem jön le a vászonról, a képi megjelenítés így üres marad, csak azt érzi a néző, hogy éreznie kellene valamit.

ghost-in-the-shell-2017_1.jpeg

Hiányzik a drámai erő később is, amikor Őrnagy felfedezni véli, hogy ki is volt ő emberi testében, s találkozik édesanyjával, az asszony felismeri, átöleli, de a néző nem érzi, hogy itt tényleg emberi sorsok változtak meg, nem érezni annak az erejét, hogy egy édesanya megtalálta a halottnak hitt lányát, suta és faramuci az egész jelenetsor. A temetőben játszódó jelentben sincs élet, pedig az egy megható élethelyzet, Őrnagy áll a saját sírjánál, de annak köszönhetően, hogy Őrnagy lelkébe csak roppant felületesen nyerünk betekintést, a hatás elmarad.

Maga az ötlet, hogy egészen más a nagy gonosztevője a filmnek, mint aki sokáig látszott, jó, csak az nem segít, hogy Cutter karaktere klisékkel halmozott lett, és mire ő igazán beindul csak a látványos pusztítás marad az osztályrésze.

Jól sikerült ezzel szemben Takeshi Kitano Aramaki figurája, aki egyedüliként japánul beszéli végig a filmet, ami egyébként tekintélyt és súlyt kölcsönöz a figurának, kimondottan tetszett ez az ötlet, az egyetlen igazán váratlan csavar is hozzá kapcsolódik számomra, a legvagányabb karakter a filmben. Már ahogyan abban a modern világban előveszi és megforgatja az a nagyon régi fegyvert, már azzal a jelenettel jobban bemutatták a karaktert, és többet tudunk meg róla, mint Cutterről.

Úgyszintén jól sikerült, a főszereplők közül a legjobban, Batou karaktere, vagány, kissé antiszociális, mégis lojális és érző szívű figura, Pilou Asbæk pontos szerepformálásában.   

Hangsúlyozom, nem alapvető, koncepcióbeli gondokról van szó ezekben az esetekben, ezek olyan dolgok, amiket ez érzékenyebb rendező nagyon szépen meg tudott volna mutatni, ki tudott volna jobban bontani, két árnyalattal kellett volna finomabban és érzékletesebben kezelni a karaktereket, és szuper karakterdrámákat kaptunk volna, így sem volt átélhetetlen, csak súlytalannak hatott egy kicsit. 

thumbnail_25981.jpg

Amiben vitán felül remek és hibátlan volt a film, sőt még emlékezetes is, az a látvány. Különösen a város megjelenítése volt megkapó, igazán alaposan átgondolt, kimunkált, futurisztikus látkép, tele vetítéssel és hologrammal a felhőkarcolók közt, színekben pompázik az egész, miközben lepi kicsit a bűn súlya az egészet, Sanders itt remekül működik, a rengeteg vágógép, látkép, nem öncélú, ehhez a világhoz szervesen hozzátartozik ennek a csupaszín városnak a sokszori mutatása. Ki szükséges emelni még, hogy annak dacára, hogy éjszaka játszódik a cselekmény túlnyomó többsége, Sanders és csapata nem arra használja ezt, hogy elpalástolja a CGI hibát, az éjszakának és a sötétnek funkciója van, ebben működik csak igazán ez a rengeteg hologram.

A látvány IMAX 3D-ben óriási, maradandó élmény,  mindenképpen érdemes a filmet minél nagyobb felbontásban, minél nagyobb vásznon megtekinteni, a 3D csodásan működik, a folyóban játszódó verekedős jelenet talán a leghatásosabb, ezzel a szegmenssel egészen kiváló munkát végeztek a készítők.

Scarlett Johansson tökéletes választás a címszerepre, az alakítása átgondolt, precíz, főleg mozgásban érzékelteti, hogy egy tulajdonképpeni robottestű figurát formál meg, a karakter belső vívódásait a lehetőségekhez képest hitelesen jeleníti meg, egy ázsiai színésznő semmit sem dobott volna a szerepen, sem a filmen, csak azért mert külső megjelenését tekintve hűbb lenne a film világához.

A Ghost in the Shell tehát alapvetően szerethető és látványos élmény, ami érezhetően nagy odafigyeléssel, roppant műgonddal, dédelgetve készült, helyenként a drámai erő jelenléte hiányzik, amivel egy tehetségesebb direktor karakteresebb többletet adhatott volna az egészhez, de panaszra egyéb ok nincs, a filmnek van jól megragadható mondanivalója, izgalmas vizualitása, remek főszereplője, és kiválóan működő 3D-je. 

A bejegyzés trackback címe:

http://fanteye.blog.hu/api/trackback/id/tr212441333

Trackbackek, pingbackek:

Trackback: Páncélba zárt szellem - de nem ebbe a páncélba... 2017.04.21. 11:59:18

Na, akkor a továbbiakra: a rajongóknak ugyan nem fog könnyen menni (vagy épp sehogy, nekem se ment), de próbáljunk úgy tekinteni erre a filmre, mintha egy teljesen új, különálló, gyökerek nélküli akció-scifi lenne. Képzeljük el, hogy nem létezik az 199...

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

scavengario 2017.04.21. 11:15:52

A filozófiai oldalról semmit nem adott át, nem volt egy olyan ütős szituáció, cselekmény vagy beszélgetés, ami gondolkodásra késztetett volna. Nagy kár érte. Az ember-gép határvonal keresése kimerült abban, hogy egy emberi lénynek (prostinak?) simogatja a száját, hogy na-ez-most-milyen? Meg párszor a doktornő elmondja az Őrnagynak, hogy speciális-vagy-és-első-és-különleges. Az eredetiben több ilyen beszélgetés volt.
Zavaró volt az is, hogy sok jelenetet egy-az-egyben átemelt, másokat módosítva raktak az eredetiből a filmbe. Viszont a sztori teljesen más volt. Így annak, aki látta az anime-t, elég zavaró volt. Mint ha nem tudták volna eldönteni, hogy remake legyen vagy teljesen új film.
A látványvilág lenyűgöző volt, a hangulata megfelelő, de azért én csalódottan jöttem ki a moziból.
A magyar szinkron is ügyes volt: "póktank" :D :D :D Hozzá kellett csapni a "pók" szót, nehogy a parasztja elkezdjen értetlenkedni, hogy lába van a tanknak...

scavengario 2017.04.21. 11:16:36

@scavengario: Bocs a szóismétlésekért.

FantEye 2017.04.21. 12:57:14

@scavengario: Én azt gondolom, hogy külön érdemes kezelni ezt a filmet az anime-től, más határok és más lehetőségek. Én egyébként nem láttam az anime-t, hallottam róla, tájékozódtam, de szándékosan nem néztem meg már, pont azért, hogy tudjam a filmet önmagában értékelni. Elfogadható, hogy bizonyos kompromisszumokat meg kell hozni, ha valami élőszereplős, meg blockbuster, amit írsz abban van valami, erre is gondoltam azzal, hogy hiányzik az átütő drámai erő. Szerintem amúgy maga az alaphelyzet volt annyira erős, hogy nem kellett még külön sokszor kiemelni, hogy mit akarnak mondani.
A póktank... hát én ott megijedtem egy kicsit, hogy átmegyünk agyatlan pusztításba a végére, tudom, hogy része az eredetinek, de én meglettem volna nélküle is :)