Movies & series with the eyes of Fant

Pókember: Hazatérés

Spider-Man: Homecoming

2017. július 22. - FantEye

Érdekes tény, hogy még az alulírt hősök izgalmasabbá tétele egészen pedánsan megy Hollywood-ban, addig az igazán jól és gazdagon megírt Pókember történetekből talán egyetlen közel hibátlan megfilmesítés született, egészen eddig: a Marvel óvó szárnyai alá végre hazataláló új Pókember végre előtérbe tolja a könnyedséget, a vidámságot és a szórakoztatást úgy, hogy közben a címszereplőt telibe találja, nemezisét pedig egészen átalakítja. A Pókember: Hazatérés az eddigi legkiválóbb Pókember-feldolgozás, és úgy egyáltalán, a Marvel-filmek elit kategóriájában a helye.
mv5bntk4odq1mzgznl5bml5banbnxkftztgwmtmymzm4mti_v1_sy1000_cr0_0_658_1000_al.jpg

John Watts rendező és csapata úgy kezdték el az elejéről mesélni Peter Parker történetét, hogy közben az eredettörténetet elegánsan kihagyták, így bár Pókember még mindig csak útját kereső, utcai jótevő, már nem újsütetű hős. Klasszikus tinédzser lett Tom Holland szerepformálásban az új Pókember, aki még hónapokkal az események után is a Bosszúállók berlini összecsapásának lázában ég, újabb kalandokra vágyik a nagyágyúkkal. Egy nagyon szépen megírt személyiségfejlődés történet Peter-é, amint a játékidő egésze alatt fokozatosan találja meg valódi énjét, és apránként jut el a felismerésig, mely szerint neki nem a nehézsúlyú hősök közt a helye egyelőre és ez egy nagyon szépen megrajzolt, és eljátszott karakterív, Tom Holland kiváló alakításával.

És amennyire életszerűen prezentálták az írók a fiatal, középiskolás hőst, a maga teljesen normális és átlagos problémáival, annyira jól sikerült a nagy ellenlábas bemutatása is. Adrien Tommes nem egy eredendően, ok nélkül bűnöző negatív figura, sokkal inkább egy antihős és egy átlagos melós keveréke, érthető érzelmek hajtják, Stark miatt elveszti a munkáját, és ez családos emberként komoly válság elé állítja. Tommes-el még talán könnyebb is az azonosulás, mint a főhőssel, munkája elvesztése után a szürke zónában, ügyeskedőként akar megélni, nem egy ismeretlen karakter típus, az események folyása sodorja őt magát, egyre merészebb helyzetekbe, miközben Michael Keaton érzelemgazdag játékának hála végig életszerű és átélhető, hogy Tommes csak a családja megélhetését akarja biztosítani, és megvan ennek megfelelően a maga becsületkódexe és fontossági sorrendje.

mv5bzdrkowzknwetmzg0mi00owu0lwe1nzctn2m1owvhmmyymddhxkeyxkfqcgdeqxvynjizmda2nje_v1.jpg

Soha ennyi középiskolás jelenet nem volt még Pókember-filmben, és ebben az esetben a gimi nem díszlet csupán, hanem az események tényleges helyszíne, a történések szerves része, mivel Peter magánemberként is legalább annyira hangsúlyosan szerepel, mint falmászó hősként, ez pedig az egyik legjobb döntés, amit Watts rendező hozhatott. 

Peter problémái érthetőek, valódiak, nem meri megszólítani a lányt, aki tetszik neki, de nem azért, mert érthetetlenül félszeg lenne, vagy túlságosan nerd, egyszerűen csak inába száll a bátorság, jellegzetes életkori tulajdonságként félszeggé válik a kiszemelt lány társaságában. Ez megvolt a 2000-es évek Pókemberében is, de Rami filmjeiben Tobey Maguire egy rosszul értelmezett Clark Kent volt esetleg, túljátszottan szerencsétlen és valószínűtlenül hiteltelen, Holland viszont Peter minden tépelődését hitelesen prezentálja, könnyű hinni neki, és magától értetődő együtt érezni vele.

Apróságok miatt jó a karakter, ilyen apró momentum Peter túlságos lelkesedése, lázadása a felnőttek ellen, meg nem értettsége, visszafogott félszegsége, majd bátorságát összeszedettsége, ennek a figurának lehet szurkolni, lehet érte izgulni, és lehet mosolyogni a túlcsorduló energiáján.

Tony Stark éppen annyit szerepel, amennyi feltétlenül szükséges, és feltűnései nem önmagukért valók, minden mondatának jelentősége van Peter számára, Downey dicséretesen visszafogott ezúttal excentrikus milliárdosként, Stark szerepe Peter életében nem annyira mentori, még úgy sem, hogy Peter bálványként csodálja.

mv5bztq4ngrmmditnwrlos00odfhltkwnwytyjzmogy2zjzmytezxkeyxkfqcgdeqxvynjizmda2nje_v1.jpg

A szerelmi szál az egyetlen pontja a filmnek, ami nem működött számomra, mivel Laura Harrier tökéletesen semmilyen volt Liz szereplében, nem éreztem annyira attraktívnak sem a színésznőt, sem pedig magát a karaktert, hogy értsem Peter bolondulását érte. Vele ellentétben nyúlfarknyi szerepében igen meggyőző volt Zendaya Michelle-ként, titokzatos és izgalmas.  A látvány tekintetében a film remekül teljesít, a 3D-ről kár szót ejteni, viszont Keselyű megjelenítése pazarul sikerült, igazi félelmet keltő karakter azzal a technikával, igen kreatívan tértek el a képregényektől az alkotók, ez a kreativitás pedig mindenképpen a figura javára válik. Az akciójelenetek közül a Washington emlékműnél játszódó liftes mentés marad emlékezetes, végig érezni a feszültséget és a bizonytalanságot, amit a hős kezdő mivoltának tudhatunk be, de közben beleszédülünk a látványba.

Humor tekintetében a film Peter-re koncentrál, aki végre a maszk mögött egy igazi dumagép, akinek be nem áll a szája, amivel persze csak saját bizonytalanságát leplezi. A forgatókönyv egy kicsit azért túlírt, a film jóval két órán túli játékideje olyan negyed órával hosszabb a kelletnél,  ugyan nem tudnék kiemelni olyan jelenetsort, amit egészében kihagyhattak volna, de a feszesség hiányzott a film második félidejéből.

mv5bngywmdmzndqtnthhmy00ztjhlwe5ntytodjln2rkzdgzztizxkeyxkfqcgdeqxvymjc2nzaymdq_v1_sy1000_cr0_0_1499_1000_al.jpg

Végül a jelmezekről: engem meggyőzött az az elképzelés, hogy egy kicsit a Vasember szerkóra hajazott az új Pókember-jelmez, ahogyan ugyanez a robotizálás szintén kiváló volt Keselyű esetében is, hihetőbbé, reálisabbá teszi az összképet mindez. 

Pókember tehát hazatért a Marvel-hez, és új otthonában magától értetődőd komfortossággal mozog. Holland és Keaton remekelnek, a legjobb címszereplő és a legjobb ellenfél a Pók-filmek során, könnyed és bájos az egész, annyi drámával, és hiteles problémákkal, amennyi még életszerűen szükséges és teljességgel elfogadható.         

Trónok harca 7x1 - Dragonstone

Eljött végre a várva várt hetedik évad első epizódja - mint tudott, idén csak hét rész erejéig élvezhetjük a világ legnépszerűbb sorozatát - lássuk, mennyire érte meg a várakozást.

Sajnálatos módon, ahogy haladunk előre a cselekménnyel, a történet egyre inkább kezdi elveszíteni legfőbb erényét, a kiszámíthatatlanságot. Az alapján, hogy három résszel kevesebb lesz idén, okkal remélhette az ember, hogy eseménydúsabb epizódokat kap, ezt sajnos ez a rész megcáfolta. A címből egyértelműen következett, hogy Danaerys kiköt Sárkánykőn, ezt meg is csodálhatjuk ötven perc után, egy szerintem meglehetősen túlnyújtott jelenetben. Lehetett volna sokkal drámaibb a bevonulás, de valahogy ezt nem sikerült a készítőknek elérni, Emilia Clarke szemöldökráncolása is egyre inkább idegesítő. Évadok óta csak várjuk, hogy végre csináljon valamit, az ő életében a szenvedős korszaknak rég vége. Hiába az egyik legérdekesebb, legfontosabb szál az övé, azzal, hogy túlnyújtják, egyrészt egyre kevésbé szimpatizál vele az ember (amíg a többiek marakodnak, tartanak valamerre, ő ül a babérjain), másrészt egyértelművé teszik, hogy ott lesz a végjátékban, hiszen egyébként minek unatkoztunk miatta ennyit. Csalódás, és a trailer alapján a második részben is csak a tipródás fog folytatódni, de ne legyen igazam.

Még a főcím előtt kaptunk egy badass Arya-jelenetet, amint Walder Frey arcát felvéve lemészárolta a Frey-házat. Amikor a bort körbeadták, derenghetett a nézőben, hogy valami nem stimmel, meg ugye a méreg asszonyi fegyver, amikor nem ivott bele, pedig egyértelművé vált a helyzet. Kérdés, hogy folytatódik-e az ámokfutás, megszerzi-e valamelyik Lannister-katona arcát, vagy a második - számomra nehezen értelmezhető - nyúlevős jelenetet is betehetjük a fillerek sorába.

Cersei és Jaime továbbra is a sorozat legerősebb karakterei közé tartoznak, bár ők is csak szenvednek egyelőre, a színészi játék miatt mindenképp élvezhetővé tették a részt. Bár nyilvánvaló, hogy Cersei beleőrült az üldözési mániába, Jaime arckifejezése az előző évadbeli koronázási jelenetben mégsem jelentette azt, hogy meggyűlölte volna. Egyetlen szóba jöhető szövetségesük Euron Greyjoy, aki, ha ló nincs, szamár is jó alapon Dany helyett Cersei kezét kéri meg elég sajátos stílusban. Varys teleportálása után újabb érthetetlen húzás a készítők részéről a látványos Greyjoy-flotta, amit ugye elméletben néhány hét alatt eszkábáltak össze a nem létező vas-szigeteki fákból. Így kimondhatjuk, Yara hiába kötötte el a teljes flottát, különösebb előnyre nem tudott szert tenni Euronnal szemben.

Havas Jon és Sansa vitája is érdekes szála lehetne a történetnek, ha nem lenne egyre inkább egyértelmű, hogy a legidősebb Stark-lány karaktere túlnőtte Sophie Turner képességeit. Nem tudja hitelesen eljátszani, hogy a sok-sok évnyi szenvedés után mennyi tapasztalattal gazdagodott, így aztán nem tud érdekelni, hogy él-e vagy hal, hiába kísértük olyan sokáig. Ráadásul nincs is igaza, hiszen Robb is egy Karstark lefejezésének köszönhette azt, hogy mindenki ellene fordult, Havas részéről kifejezetten jó döntés volt, hogy nem bántotta őket. Sansa hiába járt be hatalmas utat magához képest, nehezen tudom tanácsadó szerepben elképzelni. Lyanna Mormont és a Brienne-Thormund páros viszont továbbra is zseniális.

Egyértelmű töltelékszálnak tartom a Véreb utazását Beric Dondarrionékkal. Nem emlékszem, hogy korábban kiderült volna, mi célból és hová tartanak, ahhoz meg már szerintem túlságosan előrehaladott a cselekmény, hogy Sandor Clegane jó útra térésével foglalkozzunk. Véleményem szerint Sam óvárosi életéből is lehetett volna kevesebb.

Összességében néhány jelenettől eltekintve a hetedik évad első epizódja éppen annyira semmitmondó, mint a korábbi évadok bevezetői. A különbség annyi, hogy érezzük a közelgő végjáték szelét, a sorozatban ezt egyelőre a Winter is here ismételgetése jelzi a korábbi Winter is coming helyett.

Baywatch (2017)

Egy fontos dologra kell figyelemmel lenni a klimatizált multiplex székében ücsörögve, amikor gyanútlan nézőként a 2017-es Baywatch mozifilm nézésre adja a fejét valaki: logikát, komolyságot, velőt rázóan metsző eszmefuttatásokat, de még kifinomult poénokat is keresni felesleges tett benne, az agy nem kell szerepet játsszon, ki lehet és ki kell kapcsolni, hiszen a film nem más, mint Dwayne Johnson totálisan komolytalan, tabuk nélküli komédiázása.

mv5bmjezmta0ntawmv5bml5banbnxkftztgwmtk4mdazmji_v1_sx1500_cr0_0_1500_999_al.jpg

Már a kilencvenes évek eredeti sorozata sem volt más, mint guilty pleasure, melyben valószínűtlenül tökéletes testű nők és férfiak rohangálnak gyönyörű környezetben, valószínűtlenül kihívó fürdőruhákban, David Hasselhoff óvó tekintetétől és mellszőrzetétől kísér(t)ve, nyilván nem volt más várható az idei filmfeldolgozástól sem, és bár a végtermék messze áll roppantul a tökélytől, de mindent összevetve a legjobb, amit tehettek a készítők, hogy attól a vonaltól elkanyarodva, azt erősen kiparodizálva, készítik el filmjüket. 

Mert az tény, hogy a film minden percéről süt az önirónia, Johnson Mitch-e vállaltan karikatúra, a hivatását túlgondoló vizimentő, akinek élete a víz és a part, nameg a bűncselekmények felderítése, egyszemélyes hatóság, és ez a szerepértelmezés jó és jól működő. 

A filmben még egy igazi szerep van, az pedig a Zac Efron által interpretált Matt Brody figurája, aki az előbbi karakter tökéletes ellentéte, mindenképp megvan a maga tipikussága, a kiszámítható karakteríve,  az előbb teherként funkcionáló, majd egyre inkább szívüggyé váló munka, de még ezekkel együtt is pofás figura, ez azonban inkább köszönhető Efron-nak, mint a forgatókönyvnek.

Valójában a Johnson-Efron páros miatt lett a Baywatch szórakoztató, remekül állnak egymásnak, a dinamikájuk, egymás ugratása, Efron alázata, amivel gyakorló idiótát, de legalábbis a totális imázsrombolást adja, Johnson komolytalansága, kartávolságnyi mosolya, és még a kettejük fizikuma okozta differenciák is mind a poén forrásai, megkockáztatom, hogy más színészekkel nem működött volna ennyire a film.

mv5bmtuwmjczntgxmf5bml5banbnxkftztgwmja5mdazmji_v1_sx1500_cr0_0_1500_999_al.jpg

A probléma viszont, hogy az érdemi karakterek ennyiben kis is merültek a filmben: hiába van a kötelező dagi srác, néhány komikus helyzeten kívül sokat hozzá nem tesz az egészhez, inkább a túltolás oldalát képviseli. A női szereplők funkciója kimerül abban, hogy gyönyörűek, és öröm látni őket, s felér a szemnek egy minden bajra megoldást garantáló gyógyszerrel a látványuk, de Kelly Rohrbach csupán az idomaival van jelen, Alexandra Daddario Summer-je még legalább elindult valamerre az érdekesség útján, csak aztán helybenjárt, viszont Ilfenesh Hadera-nak Stephanie szerepében még szöveg is alig-alig jut, pedig ő lenne a Mitch utáni rangidős a vizimentőknél.

A főgonoszt Priyanka Chopra szándékosan karikírozza, jól is passzol a filmbe a figurája. A fordulatok viszont kiszámíthatóak, sőt ordítanak előre, semmilyen meglepetés a történetvezetés oldaláról a nézőt érni nem fogja.

A kezdeti partmenti ökörködéstől a film a játékidő második felére krimivé válik, amit persze nem vesznek komolyan az alkotók, de valahogy furcsán passzol mégis, alapvetően a film szórakoztatóbb fele az első, abban több a brutális nő, és a félmeztelen izompacsirta színész, ki-ki óhaja szerint válogathat, néznivaló tengernyi van. 

A poénok, nos, egyszerűen csak rá kell álljon az agy, nem favorizálom igazán a bárgyú, disznó, altesti és így tovább humort, de ténykérdés, hogy működik a filmben, az én ízlésemnek egy kicsit túlzó a mértékük, de kétség kívül vicces az egész. De persze főleg Rock és Efron egymást ugratása, amiben érezhetően ott a két színész melója, Efron egymás után kapja a személyének szóló oltásokat.

mv5bmmniotg0mzgtzmezns00nmiylwi4mtgtmtixnjg3ytblotaxxkeyxkfqcgdeqxvymtexndq2mti_v1.jpg

Hasselhoff beugrása a régi zenével fergeteges volt, Pamela Anderson film végi jelenésével demonstrálta, mi is volt az ő szerepének a lényege és a funkciója annak idején.

Képileg a film szép, a technikai megvalósításban hiba nincsen, a forgatókönyv sajnos leginkább esetleges, a rendezés széteső és sehová sem tartó, ennek ellenére elsősorban a fent sorolt okok miatt a film szórakoztató, vicces, kimondottan sok igazán hangos nevetésre késztető jelenet van benne, Efron és Johnson parádéjával. Semmi különleges, semmi emlékezetes, semmi cél, de besavanyodni sem szabad, szóval, aki jót akar szórakozni, válogatott szép emberek előadásán, az bátran tegyen egy próbát a Baywatch-al, a mozijegy árát megéri, és közösségi élménynek sem utolsó.   

The Handmaid's Tale: az első évad értékelése

A szolgálólány meséjét sokan illették az év sorozata jelzővel, amit nem ok nélkül tettek: Elisabeth Moss elvitte a hátán a történetet, alakításában kifogást nem lehet találni. A kiszolgáltatott Offred megformálásának minősége volt, amelyen állt vagy bukott a sorozat, na meg persze a mondanivaló maga, az a tény, hogy ez megtörténhet akár velünk is néhány évtized leforgása alatt. Mégis, a Handmaidben sajnos akadtak bőven hibák, hiányosságok, ellentmondások, amelyek kiküszöbölésével sokkal élvezhetőbb lett volna a végeredmény.  Írásomnak nem véletlenül nem a kritika címet adom: megpróbálom összegyűjteni a homályos pontokat, latolgatom a lehetőségeket a folytatásra, de persze a véleményem is leírom a látottakról. Épp ezért várom a komment szekcióban a reakciókat, gondolatokat az évaddal kapcsolatban.

Nem véletlen, hogy első körben három részt tettek közzé: a negyediktől kezdve a cselekmény lassul, a brutalitások csökkennek, és sajnos a flashbackeknél is sokszor volt az az érzésem, hogy csak az időt húzzák általuk. A Luke-kal való megismerkedés történetét például kifejezetten feleslegesnek éreztem, szerencsésebb lett volna a gileádi szálat bővíteni helyette, ahogyan a Hannah-ról szóló visszaemlékezéseket is: igen, értjük, hogy mennyire hiányzik June-nak a kislánya, az lenne abnormális, ha nem így lenne, hajtsunk már tovább... az ilyen és ehhez hasonló jeleneteknek volt köszönhető többek között az, hogy a cselekmény indokolatlanul lassan haladt. Azt kifejezett hibának tartom, hogy miután már az első részben be lett mutatva a ceremónia, a negyedik részben megnézhettük, hogyan tanították meg a handmaideket rá a Red Centerben, vagy hogy az utolsó részben mutatták meg, hogy a szolgálólányok fülére tettek egy piros azonosító bilétát (ezt is csak a facebookról sikerült megtudnom, amcsiktól, akik olvasták a könyvet, hogy mi történt abban a jelenetben, mert semmi nem látszott), amit a parancsnok előszeretettel simogat korábbi részekben, emlékeztetve June-t kiszolgáltatott helyzetére, viszont ennek az infónak a hiányában ez a gesztus a nézőnek fel sem tűnik. Kicsit olyan, mintha egyben felvették volna az előzményjeleneteket, hogy aztán full random beledarabolják a gileádi szálba.

Sok esetben maga a rendszer is ellentmondásosnak tűnik. Ahhoz képest, hogy mindenhol fegyveresek vigyázzák a rendet, minden nap újabb embereket akasztanak fel a falra, a bordélyházban senkinek nem tűnt fel, hogy June nem oda tartozik. Az is, hogy ennyire egyszerűen kicsempészte a parancsnok, szürreálisnak tűnt annak fényében, hogy korábban azért kínozták meg June-t, mert már az feltűnt nekik, hogy nem a legrövidebb úton mentek haza még Emily-vel. Kezdetben még csak Serena Joy asszisztálásával látogatja meg June Nicket, aztán random benyit hozzá újra meg újra, kicsit sem tartva a lebukástól. Még akkor is egymással vannak elfoglalva, amikor a szomszéd szobában a mexikói delegáció fogadása zajlik, és egyetlen rossz szó is végzetes lehet, nemhogy ha rajtakapják őket. Értem én, hogy YOLO, csak egyrészt akkor minek pazaroltak egy teljes részt Luke szökésére, ha June számára ilyen szinten elhalványult az emléke, másrészt mikor Janine leveti magát a hídról, akkor is mondja neki June, hogy Hannah miatt nem mehet utána. Az eredeti Atwood-regény lehetséges, hogy magyarázatot adna ezekre a diskrepanciákra, de ez önmagában nem menti fel a sorozatot, hiszen önállóan is érthetőnek kellene lennie, főleg, hogy ennyire túlhúzták a cselekményt.

Szintén nem értem, hogy ha tényleg a nők századrésze képes a szülésre, és pusztán néhány hónapjuk van a szolgálólányoknak a teherbeesésre, mielőtt halálra ítélik őket, akkor miért mászkál ennyi handmaid az utcán? (Ugyanis terhesség esetén nem kell bevásárolniuk.) Miért nekik kell lemosni a vért a falról, miért velük végeztetik ezt az egyrészt fertőzésveszélyes, másrészt fizikailag megterhelő munkát? Átgondolatlan hatásvadászat a készítők részéről. Azt már csak félig teszem hozzá, hogy a terhes June-nak miért kellett Janine kövezésére kimenni, hiszen ha jól értelmeztem, a terhességi tesztek be vannak tiltva (miért???), így még nem volt hivatalos a dolog.

Az ellentmondások és a cselekmény lassú haladása ellenére a Handmaid's Tale mégis élvezhető sorozat, hiszen ha nem akadunk fenn apróságokon, hanem a szereplők útját vesszük sorra, a mellékszereplők közt is sok érdekes karaktert találunk. Engem leginkább Serena Joy tragédiája döbbentett meg. Nem Yvonne Strahovski alakítása miatt, mivel ő kevésbé emelkedik ki a mezőnyből, hanem hogy a háztartásbeli feminizmus feltalálójaként tulajdonképpen saját magát zárta a fanatikus bigottizmus ketrecébe mintegy "áldozatként", hogy más gyerekét megszerezve anyának mondhassa magát, mindezt persze a nagyobb jó érdekében. Az ő flashbackjei kifejezetten előrevitték a történetet, talán néhány percig azt gondolhattuk, hogy nem velejéig romlott, hiszen meggyőződése, hogy így jobbá teszi a világot, ezt a gondolat viszont minden nézőben szertefoszlott, mikor Hannah-val zsarolta meg June-t. Így már aránylag kevéssé sajnálta az ember, mikor szép lassan kizárták a férfiak a döntéshozatalból, és az a szerep jutott neki, amit a könyvében oly részletesen leírt.

A parancsnokot alakító Joseph Fiennes talán a második legjobb színész Moss mögött. A néző maga sem tudja eldönteni Waterfordról, hogy átlátja-e, ami történik a házában, vagy tényleg olyan ostoba, amilyennek néha mutatja magát. Kérdés, mennyire nagy ember valójában, hiszen ő maga is folyamatosan tilosban jár, feleségétől az új rendszernek köszönhetően teljesen elhidegült. Az is kérdés, hogy Nick Szem vagy lázadó, a befejezés alapján leginkább utóbbi, de ha kettős ügynök, akkor be tudja-e úgy mártani Fredet, hogy ő maga ne bukjon le. A női mellékszereplők közül még Lydia nénit és Janine-t emelem ki, mint végrehajtó hatalmat, és az elrettentő példát, hogy mi történik akkor, ha valakit lelkileg teljesen bedarál a rendszer. A két karakter más-más módon borzasztja el a nézőt, és erre bizony szükség van egy ilyen rendszerben.

Atwood regénye a cselekmény alapján a szolgálólányok fejlődési útját szerette volna bemutatni a teljes megfélemlítettségtől egészen a csendes lázadásig. Ezeknek a zenei aláfestése viszont kifejezetten rosszul sikerült bizonyos esetekben, és ez sajnos jócskán rontott a hatáson. Például Emily (öngyilkos?) merénylete a háttérben a mosolygó handmaidekkel. Miért mosolyognak, mikor pontosan tudják, hogy Emily abban a pillanatban ölte meg magát, amikor beszállt az autóba (más kérdés, hogy neki már mindegy volt)? A zene bennem a szabadság érzetét keltette, holott a képernyőn azt láttuk, ahogy szegény a kiutat keresi, de nem találja... Janine kövezésének visszautasítása más rendezésben sokkal meghatóbbra is sikerülhetett volna, így számomra kissé súlytalan volt. Utána a vonulás a Feeling gooddal a háttérben ambivalensnek hatott, hiszen nem szimpla büntetésre számíthattak Lydia nénitől és Janine-t sem menthetik meg a kínhaláltól, bármit tesznek. A bordélyba való bemenetel a White Rabbittel telitalálat volt, a szöveg ellentéte a látottakkal jó párhuzama volt a June fejében lejátszódottaknak.

Összességében A szolgálólány meséje messze áll a tökéletességtől, ennek ellenére ajánlom mindenkinek, aki akár pozitív, akár negatív viszonyt ápol a feminizmus kérdéskörével, sőt, azoknak is, akik nem tudnak állást foglalni. (Puzsér Róbertnek meg különösen, kíváncsi lennék, mit hozna ki belőle, ha értékelnie kellene.) Mindenképp elgondolkodtat, egyben szórakoztat, az erős színészi gárdának köszönhetően könnyen beleképzelhetjük magunkat egy-egy szituációba. Ajánlom azoknak a nőknek, akik csak a karrierüknek élnek, és azoknak is, akik mintegy cselédként élik mindennapjaikat férjük alá rendelve, Serena Joyként kalitkába zárva a saját házukban.

Sokan gondolkodnak úgy, hogy amíg nem látnak valamit a saját szemükkel, nem hiszik el, hogy velük megtörténhet. Valahol egy kritikában olvastam, hogy könnyelmű és elnagyolt gondolkodásra vall azt mondani, hogy ez a sorozat egy valós alternatívát mutat be. Ugyan miért? Nem láttunk elég diktatorikus berendezkedést a 20. század Európájában? Nem valós veszély az, hogy egy bizonyos sugárzásszint felett károsodnak az ivarszervek és a népesség nagy része meddővé válik? Biológiai-biofizikai szinten megállja a helyét az állítás, más kérdés, hogy a fejletlen társadalmak népességnövekedése egyelőre bőven túltesz a nyugatiak fogyásán. Hogyan kezelnénk ezt a problémát, ha bekövetkezne? Ezen kellene elgondolkodni, és produktív intézkedésekkel megakadályozni ennek kialakulását. Ehhez azonban szemléletváltás, nyitottabb gondolkodás szükséges, amelyhez A szolgálólány meséje nagy segítséget nyújthat.

A nő (2013)

Her

Párkapcsolati dráma és bő két óra gondolkodás a szerelem természetéről, egy operációs rendszer és egy hús-vér ember relációjában - amennyire őrültnek és különösnek hangzik első ránézésre, annyira izgalmas és eredeti Spike Jonze író-rendező 2013-ban bemutatott, forgatókönyves Oscar-t nyert filmje, a Nő.

mv5bmja1nzk0otm2of5bml5banbnxkftztgwnju2njewmde_v1.jpg

Különleges kaland nézni egy ennyire furcsán érzelmes filmet, amilyen ez, szokatlan módját választja Jonze annak, hogy a szerelemről, és egyáltalán a párkapcsolatok mibenlétéről, az egyénről önmagáról, nehézségekről és megnyílásról meséljen, de mert ennyire egyedi módját választotta a történetmondásnak, feltétlenül megragadja a figyelmet.

A történetet a rendező egy könnyen elképzelhető valóságba helyezi, voltaképpen mindössze továbbgondolja az egyre inkább informatikától átitatott mindennapjainkat. Nem olyan nehéz elképzelni a mesterséges intelligenciák vezérelte alkalmazásokat ma sem már, amikor akár egy okostelefon szép lassan egy átlagos számítógép tudásával versenyez, vele szervezzük az életünket, miközben headset-el a fülünkben rohangálunk, magunkba mélyedve, vagy harsányan magyarázva, a külvilág számára mindenképp furcsán viselkedve. Innen Jonze szerint már csak egy ugrás az, hogy a vonal másik végén ne egy élő személy, hanem egy operációs rendszer legyen - éppen úgy, ahogyan a mese főszereplője, Theodore és az ő folyamatosan fejlődő operációs rendszere, Samantha esetében.

Egyetlen nagyon izgalmas és borzasztó nehezen megfejthető kérdéskörre keresi a választ a film, azt kutatja, hogy vajon mi az, amit a szerelemtől várunk, mit keresünk, mire számítunk, miért szeretünk bele valakibe, hogyan hatunk egymásra, és egyáltalán, mitől alakul ki a kötődés, mikor, mely ponton túl beszélhetünk szerelemről? 

Jonze nem ad a nézőnek egyenes választ, nem kínál fel alternatív megfejtést, sokkal inkább együtt gondolkodásra sarkall. Theodore egy operációs rendszerbe lesz szerelmes, ami pusztán annak a szimbolikája, hogy a szerelemben valahol, ideális esetben lelki társat is keresünk, a film értelmezésében mindennek az alapja a lelki közösség, egymás elfogadása, megértése, támogatása, közös metszéspontok megtalálása, egymás lelkivilágának kölcsönös ismerete, elfogadása és szeretete - miközben nem hanyagolja a testiség kérdéskörét sem, nem túl hangsúlyosan bár, de keresi a választ, vajon elhanyagolható-e mindez, mellőzése feláldozható-e annak az oltárán, hogy a lelki társunkat megtaláljuk.

mv5bmgewzjrlogitywqxzc00zjk1ltgwztutntvkymqzm2u3ngyyl2ltywdlxkeyxkfqcgdeqxvyndaxotexntm_v1.jpg

A konkrét válasz ezen a ponton sem érdekes annyira, habár az állásfoglalás, vagy sokkal inkább a sorrend felállítása egészen egyértelműen kiviláglik. Mindehhez persze lelkileg valamelyest sérült alanyok szükségesek, a történetben Theodore éppen élete szerelmétől válik, a zárkózottsága miatt, amennyire megtudhatjuk.

És Jonze ezzel kapcsolatban is érdekes dologra világít rá, azt prezentálja, hogy mennyire fontos az egymás előtti nyíltság, a gondolatok kommunikálása, nem szükségképpen csak a problémák kibeszélése, csak az, hogy a lelki közösség fennmaradjon akkor is, ha már sok év eltelt a kapcsolat kezdete óta, ez a legfontosabb motívum a dolog működőképességének fenntartása érdekében - az egymás számára érdekesnek maradás.

Mindezen nézőpontból vizsgálva egyáltalán nem értelmezhetetlen Theodore és Samantha kapcsolata: az érzékeny, sérülékeny lelkű férfi megismer egy új és nagyon izgalmas, színes személyiséget, akivel sokmindent felfedezhetnek együtt. A film üdítően eredeti gondolata szerint Theodore nincs is egyedül az ilyen kapcsolattal, jóbarátja, Amy is egy operációs rendszerbe szerelmes, miután férje frissen elhagyta őt.

Amy és férje kapcsolata éppen csak felvázolásra került, de kiviláglott, hogy mennyire más volt a probléma, mint Theodore esetében, itt éppen a támogatás és a lelki közösség hiánya vezetett kenyértöréshez, míg Theodore mindenben támogatta a feleségét, így, vagy úgy, de mindkét kapcsolat léket kapott valahol, és mindkét egyedül maradt fél egy új és izgalmas dolgot fedez fel, pedig kettejükben rengeteg a közös vonás, a forgatókönyv mégsem kínálja a kézenfekvő végkifejletet.       

Rendkívül gondolatébresztő film a Her, és egyáltalán nem indul el azokba az irányokba, melyekre számít a néző, még akkor sem, ha a végső megoldás egy kicsit kurta.

mv5bnzi2oguwytgtotyzny00zme5lwjintitm2rimwu3mwu1y2iwl2ltywdlxkeyxkfqcgdeqxvyndaxotexntm_v1.jpg

Egyszerre volt érdekes és meghökkentő látni, hogy mennyi ember lépett romantikus kapcsolatra az operációs rendszerével, az emberek közötti kontaktus minimális, nem fura, hanem természetes, hogy fel sem néznek, miközben valahová tartanak, hanem a készüléküket nézik, és ahhoz beszélnek - ugyanakkor rémítő is ez, ha jobban belegondolunk, enyhébb amplitúdón még, se sokunk szintén ilyen lehet. Ez a vonulata nem annyira erős a filmnek, de kétség kívül jelen lévő, nem túlprezentált, de Jonze ezt is  meg akarta mutatni.    

A lezárás kurtaságában azért ott egy döbbenetesen erős motívum: már tudjuk, már megtanultuk, bölcsebbek, gazdagabbak, tapasztaltabbak lettek a felek, talán a következő alkalommal már nem követik el a mostani hibákat, talán érzelmileg gazdagodtak az együtt töltött idő alatt.

Az elválás persze éles tőrként döf a szívbe és a tőr forog és forog benne, ezt a szenvedést és keserűséget Joaquin Phoenix csodálatosan fájdalmas alakításával prezentálja tökéletesen. Minden egyes hangsúlyában és gesztusában ott a fájdalom, a kétség, vagy a meglelni vélt bizonyosság, a játéka visszafogott, magától értetődően természetes, ami annak tükrében is óriási teljesítmény, hogy valójában csaknem egyedül játssza végig a filmet.

Samantha szerepében Scarlett Johansson ténylegesen teljesen egyedül van az egész filmben, és legalább olyan nehéz dolga van, mint Phoenix-nek, egyedül kell megteremtenie a szituációkat, reflektálni a gondolatokra, a hangjátéka lehengerlő és sokszínű, Johansson meri nem a megszokott, búgó hangját használni, a hangja fátyolosságában ha kell, ott a kíváncsiság, a pajkosság, a tapasztalatszerzés, majd a fájdalom is, minden skálát perfektül fed le, és egyetlen percig sem túloz, a játéka által pont a természetesség a félelmetes és gondolatébresztő.

Nagyon kellett a filmbe a volt feleség tényleges megjelenése is, és Rooney Mara remek partnere Phoenix-nek, amikor az elválás nehézségét, kínzóságát mutatják be, mindkét fél szenved, de mindketten meggyőződéssel hiszik, hogy külön utakon kell tovább járjanak.

mv5botfkzdrizmetyjqwnc00mjljltljm2itywe0ngm3ztkymmixl2ltywdlxkeyxkfqcgdeqxvyndaxotexntm_v1.jpg

Végül Jonze rendező egyetlen útmutatást ad a nézőjének, és ez talán az egyetlen kézzelfoghatóan megjelenített álláspont, hogy ha a párkapcsolatban a felek jól érzik magukat egymással, akkor mindegy, hogy a külvilág mit hisz, vagy mit gondol, a normális az, amit annak éreznek a felek, a lelki társ megtalálása minden külső vélemény felett állóan egyedülien lényeges.        

A Her nagyon érdekes és nagyon fontos film, egy roppant szabálytalan szerelmi dráma, ami elsősorban az érzelmekről mesél, a szerelemről tesz fel égetően izgalmas kérdéseket, és hívogatja a nézőt, hogy tűnődjön el a vele azon, hogy mit keres és mit vár a szerelemtől, az akár meglévő, akár eljövendő szerelmétől. A türelem azért fontos, százhúsz perc agytorna, és lélekvizsgálat, de feltétlenül megéri végigmenni az úton a szereplőkkel, gazdagabb lesz a kitartó néző.   

Wonder Woman (2017)

A Wonder Woman elhozta a DC tákolmányokból épülő filmes univerzumába a lelkesedés érzését, ennek a filmnek van szíve, lelke, világos története, íve, szerethető karakterei, azoknak logikus fejlődése, vagyis mindazt, ami eleddig fájón hiányzott a macsó pusztítás- és robbantásorgiákból, egy csokor nőnek köszönhetően végre megkaptuk. Wonder Woman elvarázsol és lenyűgöz; Gal Gadot és Patty Jenkins úgy képviselik a feminizmust egy nagyon tesztoszteronszagú mezőnyben, hogy közben érzékeny nők maradnak, a filmnek éppen az érzékenység, és a finomság a legnagyobb erénye, bármilyen különösen is hangzik.

mv5bmjq2nzq5mtq5nv5bml5banbnxkftztgwmjqyotyzmji_v1_sy1000_cr0_0_1499_1000_al.jpg

Nem kell hozzá sok idő, hogy átgondoljuk, mennyire nehéz olyan filmet készíteni a szuperhős mezőnyben, ami egyszerre egy kicsit képviseli a feminizmust, és marad meg a zsáner keretei közt, komoly munka úgy nőt helyezni a középpontba, hogy közben a nézőnek ne legyen elege a túlcsorduló mutatni akarásból, a mértékletesség megtalálása arra utal, hogy egy rendező komolyan felkészül, jól átgondolja, mit is akar mondani, és azt is, hogyan juttathatja üzenetét célba anélkül, hogy túl sok lenne az egész, és emiatt maradna hatástalan. 

Hogy mennyire nem egyszerű ez, arra a leginkább ekvivalens példa a Supergirl sorozat, ahol a nők annyira előtérben vannak, hogy abszolút férfiszerepet játszanak, miközben csaknem megszűnnek nőnek lenni, a kecsesség és a báj feláldozódik a tökösség és a belevalóság oltárán, miközben a férfi karakterek biodíszletként funkcionálnak, illetve nem is funkcionálnak.

Úgy hiszem, nagyon fontos eleme a feminista ábrázolásnak, hogy a nők nem férfiak akarnak lenni, nem az ő szerepüket akarják, csupán bánásmód tekintetében kívánják a párhuzamot, de attól ők még nők maradnak, a finomságukkal, a maguk temperamentumával és lelkivilágával - nem egyszerű megmagyarázni, talán majd egyszer valaki forgat egy jó filmet a kérdéskörről, de amíg ez nem történik meg, addig érdemes egymás mellé rakni a Supergirl második évadát, és jelen bejegyzés tárgyát, s akkor talán mindenki számára világos lesz ez a kicsit zavaros gondolatmenet, mit vázolni törekedtem. 

A Wonder Woman mindezen kelepcét tanítanivalóan kerül el, hála Patty Jenkins rendező tehetségének, az abszolút női főhősre épülő filmben a férfi karakterek legalább olyan jók, nincsenek háttérben és hősként, hősiességben, bátorságban, akár önfeláldozásban egyenrangú partnerei a nem emberi női hősnek.

mv5bmtywmtu1mdk5nf5bml5banbnxkftztgwnduyotyzmji_v1_sx1777_cr0_0_1777_992_al.jpg

A film egy nagy-nagy utazás a főhősnő lelkében, hogyan lesz valaki gyermekből, ideákkal és naivitással teli, a világról csak eszményekkel rendelkező fiatalból tapasztalt harcos, ez az utazás kellően megalapozott, részletesen és okszerűen bemutatott, remekül, nem szájbarágósan megírt, és nagyon-nagyon izgalmasan eljátszott, a játékidő egészen hosszú, jóval a két órán felüli, de mindenre szükség van, így lesz kompakt az egész, van idő elmélyülni az amazonok világában.

Három, egymástól jól elválasztható részre tagolódik a film, melyek külön szegmensként és együtt is remekül működnek: egyrészt rengeteg időt tölt a rendező az amazonok életének, szigetének bemutatásával, az itt ki nem mondott titok egész izgalmas, a katonák megérkezése és fegyvereik igen hatásosan utalnak vissza az indiánok fegyverzetére, és kései esélytelenségükre, ezt a vonalat újra megidézi a rendező egy jó órával később, és akkor is ügyes, nem tolakszik, nem erőlteti, csak felvillantja, és a néző intelligenciájára bízza a kicsomagolást.

A második szegmens a harc és az arra való felkészülés, Diana találkozása a korabeli Londonnal, a társadalmi normák, a szokások, egyáltalán a ruhák próbálgatása kiváló szórakoztatás, a film könnyed vonalát hivatott képviselni.

A végső szegmens Diana csalódása és felismerése, nekem a háromból egy egészen kicsivel a többi előtt bár, de ez a szekció nyerte el a leginkább a tetszésemet. Jenkins ugyanis nem próbálja meg megúszni a karakterfejlődés végigvitelét, nem akarja agyoncsapni mesebeli naplementével az egészet, nagyon világos, hogy Diana naivitásának semmi keresnivalója az I. világháború eseményei alatt, és az is kiváló ábrázolás, hogy nem egyes egyedül egy ember, vagy lény, vagy eszme felelős a pusztításért, az emberekben megvan a hajlandóság a rosszra és a bűnre, hogy kiiktatjuk a vezért, még nem szűnik meg a háború, és ez szokatlan gondolkodásmód a képregényfilmekben.

mv5bmtc1oduwmtyym15bml5banbnxkftztgwnjyyotyzmji_v1_sy1000_cr0_0_1499_1000_al.jpg

A film több nagy csavart tartalmaz, melyek tényleg nem ordítanak, és ez is újdonság, persze, oké, a Batman Superman ellen-ben sem ordított előre Martha, de ez most más, ez fajsúlyos, minden meglepetésnek ereje van, és következménye főleg. 

A kiegyenlítetten remeklő színészgárdából is kiemelkedik Gal Gadot végtelenül szerethető, természetes, hiteles, erőteljes játéka a címszerepben, a világra rácsodálkozó naiva és a brutális amazon mellett a kicsit esetlen, Londonban csetlő-botló figura is kiválóan áll neki, a játéka tele van tűzzel és szenvedéllyel, a zavarodott, küldetésével kapcsolatban célt vesztett harcos lelkivilágának megjelenítése különösen parádés. Már a végtelenül rosszul sikerült Batman Superman ellen-nek is ő volt a fénypontja, de ott nem volt lehetőség elmélyíteni a karaktert, most viszont meghálálja a bizalmat. Alkatilag is kimondottan megkapó választás, az erőteljességből fakadó dinamizmus, és a törékenység egyaránt megvan benne.

Steve Trevor-ként Chris Pine alkot egészen kiváló párost Gadot-al, szikrázik köztük a levegő, miközben itt sem tolnak a néző arcába semmit, minden tapintásnak és érintésnek jelentése van, Pine reflektív komikusi vénája is nagyszerű, melyet még a drámai vonalba is becsempész - így lesz a figurája esendő és nagyon szimpatikus.

Az akciójeleneteken is érződik az átgondoltság: egyrészt sokszor nagytotálban látszanak a küzdelmek, itt sincs sumákolás, agyonvágás, általában kerülik a feleslegesen epikus beállításokat is, másodszor pedig láthatóan kidolgoztak egy saját harci stílust az amazonoknak, valószínűleg sokat merítve a görög mitológiával kapcsolatos filmek világából, üdítő és egészen rendkívül látványos stílus, nagyon jó látni, mert új és alaposan kidolgozott, kézitusa, ügyességet prezentál és első osztályú kaszkadőrmunkát.

CGI kapcsán az a koncepció érződött végig, hogy amennyiben nem szükséges, kerülik, illetve mindenképpen ésszel használják, szolgálja a látványt, nem önmagában teremti meg azt. A végső küzdelmet leszámítva az összes nagyobb harcot ki tudnám emelni, mint emlékezetes momentumokat, és az összeset másért, számomra talán az óratoronynál játszódó csata a legerősebb.

mv5bmje0odi2mzm4m15bml5banbnxkftztgwndywmzm5mdi_v1_sy1000_cr0_0_1389_1000_al.jpg

A filmzenével kapcsolatban kettős érzéseim voltak: Hans Zimmer "Is She With You?" zenei témája dörömböl és lebontja a mozi falait, erőteljes és bestiális, sokáig a nézővel marad, de nem hatásvadász, kifejezetten jól passzol a főhőshöz, és a nagyobb harcokhoz. Ezzel szemben Rupert Gregson-Williams filmzenéje tulajdonképpen jellegtelen és semmilyen, ugyan az eseményeket megfelelően húzza alá, de önmagában véve kicsit sem emlékezetes.  

A keretes szerkezetre leginkább az univerzumépítés miatt volt szükség, de nem maradt semmilyen hiányérzet ezzel kapcsolatban. 

A Wonder Woman a két lábon járó tanulság arra, hogy ha Zack Snyder kettőt hátralép, és nem akarja egyetlen stílusát ráerőltetni erőszakosan minden filmre, akkor ilyen értékes alkotások születhetnek. Ehhez kellett egy nagyszerű rendezőnő, aki kellően ügyes ahhoz, hogy a komolyság és az irónia között lavírozzon, úgy, hogy a végeredményen egyértelműen tettenérhető legyen a feminista vonal, de okosan, hogy közben jól is szórakozzon a néző, és kellett egy csodás színésznő a főszerepben, akiben egyszerre van meg az erő és a törékenység, és nekik köszönhetően megszületett a Warner/DC legjobb szuperhősfilmje Nolan második Batman-je óta.

Azt pedig nem múló kíváncsisággal várom, hogy maga a stúdió milyen konzekvenciákat von le a film kritikai- és anyagi sikeréből a hamarosan következő filmjei vonatkozásában.  

A szépség és a szörnyeteg (2017)

Filmkészítői válságot jelent-e vajon az a folyamat, melyben klasszikus, kedves mesékből gyártunk élőszereplős mozifilmet, hozzáadott tartalmi többlet nélkül, pusztán színészekkel helyettesítve a rajzolt karaktereket? Vagy inkább mindez csupán reflektálás a huszonegyedik század technikai fejlődésére, és az ingerküszöb megnövekedésére? A Disney élőszereplősített meséinek legújabb érintettje, a Bill Condon dirigálta Szépség és a Szörnyeteg bár kiábrándító válasz ad, ugyanakkor el tudom képzelni azt is, hogy azok a gyerekek, akik még nem szembesültek az eredeti mesével, többnyire kellemesen szórakoznak majd.

mv5bmji4mje1mde0ml5bml5banbnxkftztgwnjcymtkxmti_v1.jpg

A klasszikus Disney meséknek nem gondolom, hogy csak azon generáció számára van releváns mondanivalója, varázslatos többlettartalma, akik mondjuk akkor voltak gyerekek, amikor azok mozikba és a televíziók képernyőjére kerültek, ezek a mesék bájosak, jól megírtak, izgalmasak, és annyira elbűvölőek, hogy akár felnőttként is a hatásuk alá kerülhetnek az arra fogékonyak - általában nagyszerű, áradó dalokkal telítették őket kiváló szerzők, az egészben ott a megismételhetetlen varázslat, az igazi nagybetűs mesevilág.

Ezt a mesevilágot élőszereplős filmként látni nem lehet másmilyen eleve, csak ambivalens - nem garantált, hogy működik színészekkel is az a csoda, ami a rajzolt figurákkal, így aztán voltaképpen két út, két módszer marad a filmesek előtt. Az egyik, hogy megpróbálnak a mese lelkének mélyére ásni, megkeresni azt a tartalmi többletet, amitől működik és lebilincsel a sztori, és másként kibontani, új tartalommal megtölteni, átöltöztetni az egészet, saját képre formálni, a karakterek lelkületének mélységeit bemutatva. A másik módszer pedig az egyszerűbb út: nem tenni mást, mint szolgai módszerrel adaptálni, másolni a mesét, ugyanazt megcsinálni újra, legfeljebb egy kicsit színesebben, pompázatosabban, harsányabban - nos, sajnos éppen ez az a módszer, amihez Bill Condon folyamodott, amikor a Szépség és a Szörnyeteget rendezte.

Condon távolról kerüli annak látszatát is, hogy bármi újat meséljen bele a jól ismert sztoriba, természetesen nem lett volna egyszerű a feladat, maga a történet annyi fele feldolgozást megélt már, hogy igen kreatívnak kellene lennie annak a rendezőnek, aki belevág mindebbe, de azért a törekvés illett volna jelen legyen, ha már kap valaki 160 millió dollárt, és egy garantáltan nagy sikert az ölébe, valahogy nem azt várná a néző, hogy ezzel egy rendező annyit kezd mindössze, hogy megnézi a mesét, és lemásolja csaknem lépésről lépésre.

mv5botlmnmjlzmytyjqwyy00otmylweymtktnzi2njvjnthhywjjxkeyxkfqcgdeqxvynjczote0mzm_v1.jpg

Nyilvánvalóan nem beszélhetünk arról, hogy rossz lenne a film, illetve ezt azért árnyalni szükséges majd; maga a történet működik, azt elrontani nem lehet, az már huszonhat éve is kiváló volt, nagyon bájos sztori a naivságról, a felnövésről, a komolyságról és elsősorban a belső értékek felfedezésének szükségességéről, ez utóbbinak a kiváló példázata ez a történet, melyben hiába van ott a jóvágású Gaston, ha ő belülről taszító, és hiába rémítő a Szörnyeteg külseje, ha gyönyörű a lelke. 

Condon filmje filmként nem működik, és ez egyrészt rajta, mint rendezőn, az ő koncepcióján, illetve a Gaston-t alakító Luke Evans-on kérhető számon, de utóbbi is előbbire vezethető vissza: Condon láthatóan képtelen volt instruálni a színészeit, Evans olyan ripacs játékot mutat be, hogy nézni is kellemetlen, a hangi adottsága megvan a szerephez, a fizimiskája is, de minden gesztusa a végtelenségig túlzó, teátrális, rajzfilmbe illő, sok, sok, rengeteg. Ez pedig azért baj, mert antagonistaként ő az egyik legfőbb szereplője a filmnek, ha ő rossz, komolytalan a konfliktus. Ami működik egy rajzfilmben, egy rajzolt figura mimikájaként, az nem szükségképp működik a vásznon, egy színész gesztusaként, erre Evans rettenetes teljesítménye a legméltóbb illusztráció. 

Számomra nagyon kellemes meglepetés volt viszont Belle szerepében Emma Watson visszafogott, igyekvő játéka, és az énekhangja is, bevallom, nem hittem benne, hogy megállja a helyét a filmben, a kezdet előtt rá, mint a film gyenge pontjára számítottam, ehhez képest hiteles volt, szépen szólt a hangja, és nem akart szebb vagy több lenni a valós önmagánál. Sajnos azonban esetében is megmutatkozik, hogy úgy játszik, ahogyan csak szeretne, egy-két jelenet van, ahol drámait kellene alakítani, ezekben viszont zavaróan tanácstalan.

mv5bmwvjnjezmzetnzhkzi00nzc2lwe5yjktyzq3ndy0nje1mjfil2ltywdll2ltywdlxkeyxkfqcgdeqxvymzi3njy2odc_v1.jpg

Dan Stevens kimondottan sótlan és érdektelen volt azonban Szörnyetegként, a játéka a mesére támaszkodott, a hangja közepes, a szóló dala, mely új elemként került a filmbe, inkább unalmas az előadásában, hiányzik belőle a karakter, az átütő erő, a titokzatosság, ami Belle-t kíváncsivá teszi, a hangjában nincs sem erő, sem lágyság, egyszerűen csak tompán szól, a film végi átváltozása inkább megmosolyogtató.

Aki viszont parádés, az Lumiere CGI szerepében Evan McGregor, a hangja kellemes és képzett, kedve szerint játszik vele, hatalmas kedvvel komédiázik, sodor a lendületével, viszi magával az egész filmet, a film legkomolyabb vokális teljesítménye is az övé, és a legszerethetőbb figurát varázsolja a gyertyatartóból, könnyedén lejátszva a három főszereplőt.

Kellemetlen és a filmbe nem illő volt Condon ötlete LeFou homoszexualitásával kapcsolatban, először azért, mert a filmet inkább gyerekeknek készítette, másodsorban pedig azért, mert ezt így bedobja, mint egyszeri poént, aztán később nem kezd vele semmit, értelmetlen és indokolatlan ez a vonal, inkább csak zavarba hozza a nézőt.

A látvány gyönyörű, úgy a CGI segítségével életre keltett tárgyak, mint a kastély és a falu, ezzel az aspektussal semmi baj, a tárgyak életre keltése kimondottan jól sikerült, természetes és nagyon könnyen befogadható részét képezik a cselekménynek.

mv5bmja0njm1otkwmf5bml5banbnxkftztgwmjayote1mdi_v1_sy1000_cr0_0_1762_1000_al.jpg

A 130 perces játékidő nagyon-nagyon hosszú, az új dalok semmit nem adnak a cselekményhez, inkább csak hátraáltatják annak dinamikus folyását. Nagyon jól működik a film érzelmi csúcspontja, jellemző módon ez is a tárgyakhoz kapcsolódik, mikor élőből élettelenné válnak, a búcsújuk egymástól tényleg megható, igazán szomorú, váratlanul jól teljesít a film ezen a szakaszon, még ha sokáig nem is tart, és inkább az eredeti történet érdeme is. 

Nos tehát, a Szépség és a Szörnyeteg 2017-es, élőszereplős replikája tulajdonképpen felesleges és teljesen haszontalan film, távolról bámulja csak az eredeti mese érzelemgazdag eredetiségét, nem több puszta másolatnál, ami családi élményként nem, de a gyereknek szóló alkotásként esetleg helytállhat, mindez pedig azért bosszantó, mert ez a film sikerre született és ez akkor sem lett volna másként, ha olyan rendező dirigálja, aki szeretne is valamit mondani a filmmel. 

Logan

James Mangold filmjét éppen csak egy vékony hajszál választja el a perfekciótól, miközben így is a legjobb dolog, ami Rozsomákkal önállóan történt a vásznon valaha, váratlanul érzelmes és őszintén bátor alkotás, bőven a szokásos sablonokon felül, pusztán néhány klisé, és különös következetlenség rontja az összképet - három színész jutalomjátéka lebilincsel, így a Logan sajnálatos, bár méltó lezárása a brutális karakter történetének.

mv5bmjqwodqwntg4ov5bml5banbnxkftztgwmtk4mtazmji_v1.jpg

Elméleti síkon, illetve pusztán leírva, szép ívet jártak be a filmesek Logan figurájával: vászonra került az eredete, láthatták a nézők az útkeresését, múltjának kutatását, láthattuk erősnek, sebezhetőnek, végül pedig szembesülhetünk az elmúlással és a pusztulással is - különös ízt az ad az egésznek egyedül, hogy az eredet csapnivaló, az útkeresés sótlan volt, és csak a végére készült el egy olyan film a képregényvilág egyik legvadállatibb hőséről, amely kiállításában méltó is hozzá.

Habár semmiképp sem vagyok rajongója az öncélú vérengzésnek, de tény, hogy ehhez a karakterhez hozzátartozik a kegyetlenség, ez a karakter belül egy vadállat, elpusztíthatatlan fémmel erősítették meg a csontjait, fél méteres karmok ugranak elő az ökléből, melyet akármit átvágnak, és Logan bármiből meggyógyul, egészen gyorsan - ennek a figurának lételeme a kegyetlenség, gyilkolásra termett, és a vásznon vérért kiált, amit most először meg is kap a néző.

Egy kicsit az a különös érzés kerülget, ami a Nolan-féle Batman-trilógia esetében is - az hiányzik, hogy a hőst igazán elemében lássuk egy filmben, hogy azt tehesse, amiben a legjobb, hogy ne adjon könyörületet, láthassa őt a néző csúcsformában. A Logan esetében ez természetesen nem e legutolsó film bűne, ezúttal nincs hiány a látványos és drasztikus kegyetlenségben, ha az előző két kaland is hasonló lett volna, már könnyebben engedném el a figurát.

A film alapfelvetése drámai, a világ két legjelentősebb mutánsa árnyéka önmagának, nagybetegek mindketten, Xavier elméje már inkább emészti őt, mintsem fegyvere lenne, Logan megöregedett, öngyógyító képessége elenyészőben, szervezetét folyamatosan mérgezi az adamantium, lassan, de egyértelműen haldoklik, az ő egyetlen célja, hogy a nagybeteg Xavier-t a világtól távol ápolhassa, békében és nyugalomban. 

mv5byzrkmtzjzdytowq0my00yji5lwfkmzetmtqwnge0odlmytywxkeyxkfqcgdeqxvynjczote0mzm_v1.jpg

Szokatlan élmény olyan szuperhősfilmet látni, melyben a főhősök ennyire hányatott sorssal bírnak, de Mangold nagyon precízen és roppant érzékletesen vezeti be a nézőt ebbe a világba, okosan és hatásosan érzékelteti Logan fájdalmát, a harcjelenetek megvalósításával pont annyira sugallja csak azt, hogy Logan fénykorában egy perc alatt darabokra vágott volna mindenkit, hogy még ne tolakodjon, de azért egyértelmű legyen, és ez a szándék a figura bőrébe utolsó alkalommal bújú Hugh Jackman játékán is egyértelműen tetten érhető, a tekintetében ott az állati ösztön, a küzdeni akarás, és az életről való lemondás egyszerre, mindenféle pátosz vagy cool-ság nélkül.

Mangold az esendőségen keresztül mutatja be a figuráit, sosem volt még a mutánscsapat ennyire elesett, ennyire sérülékeny fizikailag, hogy ezt éppen az elpusztíthatatlan Logen-en keresztül mutatja be, az nagyon izgalmas, szokatlan koncepció, és remekül is áll neki, az egészet körbelengi az X-Men filmeket jellemző világvége hangulat, ezúttal viszont amennyire lehet, a valóság határán belül tartózkodik az egész történet.

Amíg a Logan a karakterdrámára fókuszál, tulajdonképpen hiba nélkül üzemel, a harmadik főszereplő beemelése Laura személyében újabb idegen összetevőt hoz a filmbe, mi sem áll távolabb a főhőstől, mint egy gyerek pesztrálása, de a köztük és a sorsukban jelen lévő elvitathatatlan hasonlatosság roppant mód működőképessé teszi a duójukat, pedig sokféleképpen lehetett volna nagyon gyenge az egész. A nagyszerűen funkcionáló páros gyermek tagjához a jól megírt karakteren kívül kellett Dafne Keen hihetetlenül intenzív játéka is, teljesen váratlan, de egyenrangú alakítást visz végig a filmen Jackman-el és Stewart-al, nagyon erős jelenléte van, iszonyú precízen mutatja be a két fémkarmú mutáns közti hasonlóságot úgy, hogy közben nem másolja Jackman gesztusait, hanem önállóan formál szerepet. 

laura_main.jpg

Szóval, a két, illetve három főszereplővel operáló történetszál remek, a gyengélkedés akkor ölt testet, amikor a szükséges gonosz is megjelenik a sztoriban, aki finoman fogalmazva sem sikerült emlékezetesre, Boyd Holbrook Pierce szerepében fantáziátlan; elcsépelten és unalmasan megírt, komolyan vehetetlen háttér nélküli szereplő, akinek sajnálatosan nagy súlya van a történetben, Richard E. Grant Dr. Rica-a pedig még ennyi sem, egészen méltatlan, hogy a három kiválóan írt, remekül eljátszott főszereplőnek ezekkel a papírmasé figurákkal kell hadakoznia. Persze a film igazi mélypontja a klón-Logan, aki majdnem ugyanúgy néz ki, mint az igazi, gyorsabban gyógyul, erősebb is, csak éppen az értelmi képességei hiányoznak - és nem menthetők fel az alkotók azzal, hogy ennek a karakternek a vadállati énje került felszínre csupán, ez egy nagyon ötlettelenül, rosszul és feleslegesen kitalált szál, amely minden eredetiséget nélkülöz.

Ezen a ponton bicsaklik egyrészt a történet, másrészt pedig a meghitt, családi vacsora alkalmával, amely érthető célokat szolgál, tényleg jó látni, hogy a menekülés közben normális életet is élhetnek a szereplők, viszont kiált az egészről, hogy nem tartós, az is, hogy a halál kopogtatás nélkül ront az idilli összképbe be.

Nagyon nagy erénye a filmnek, hogy nem moralizál sokat egy-egy fajsúlyos haláleseten, nincsen cselekményt megakasztó, túlzásba vitt dráma, Xavier halála kapcsán nem maga a gyilkosság, hanem a temetés hatásos, a maga puritánságában, Jackman ekkor játssza a legnagyobbat.

A történet végén pedig egyszerűen, minden giccset nélkülözve következik el az elkerülhetetlen, ahol pedig Dafne Keen alakít hatalmasat.

Mangold törekszik az egész filmen átívelni a visszafogottságot, ami a kulcsjelenetekben abszolút működik is; nem moralizál és monologizál életről és elmúlásról, csak meglépi, amit a történet folyása diktál, és azt a végikifejlettet mutatja meg, ami felé a kezdetektől komótosan halad.

A Logan egy egészen szép és megható, szomorkás film lett tehát, ami minden gyengeségével együtt is a figura legigazibb kalandja és legnagyszerűbb vászonra vitele. 

Teen Titans: The Judas Contract

Az idei év első DC animációjában csaknem végig ott a lehetőség a komoly tartalomra, az alkotók nagy marékkal és óriási lendülettel merítenek az izgalmas témák halmából, de végül ujjaik közt kipereg az igazán mély mondandó, így lendületes, de felszínes marad a Tini Titánok: Júdás szerződés.

mv5bngzlodc0yjgtnwzjns00ngnjltgwotutmtllzteyyje0ytmwxkeyxkfqcgdeqxvynjuwnzk3ndc_v1.jpg

Nem világos egészen, hogy az alkotók miről szerettek volna mesélni ezzel az egészestés animációval, hirtelen annyi mindenbe belekaptak, van itt szó beilleszkedési problémákról, árva tinédzser módra, elszigeteltségről, befelé fordulásról, szerelemről, vezetői kvalitások megkérdőjelezéséről, bosszúról, talán még egy élőszereplős szuperhősfilmnek is dicséretére válna, ha ezt a sok-sok témát végig lenne képes vezetni a mindössze 84 perces játékidőn. 

Nos, a film végül egy fura hibrid lett, sok akcióval, halovány egyéni drámákkal, de sajnos nem sikerült igazán kibontani egy témát sem, ráadásul a cselekmény igen kiszámíthatóan tárul a néző elé. 

Az alapkonfliktus érdekesnek ígérkezett: egy újonc csapatba illeszkedését figyelhetjük, miközben a háttérben egy titokzatos szekta törekszik fel, hatalomra jutásához pedig a Titánok megsemmisítése szükséges természetesen.

Ez azonban nem közvetlen módon történik, a készítők törekedtek a biztosra, és egy nagyágyú gazembert is bevetettek, Deathstroke személyében. Az igazán érdekes megoldás az újabb csavar, mely szerint az újonc Terra Deathstroke szeme a hősök körében, az ő árulása, majd csalódása és önfeláldozása a történet fő váza.

Érdekesnek és ötletesnek látszott a dolog az elején, és amennyiben időt és energiát szánnak rá, az is marad, de sajnos ez a film inkább a fiatalabb korosztályt célozza meg, ami alapvetően ellentétes az utóbbi DC animációkkal, így azonban némi kis sugalmazó jelleg marad, és a klisék halma, sokszor előre megjósolható Terra minden cselekedete.

A készítők nem voltak igazán konzekvensek Deathstroke erejével kapcsolatban sem, rendben van, hogy animációról beszélünk, ahol a fizika és a biológia sajátságos szabályok szerint létezik, de a többi, szupererővel nem rendelkező karakter esetében hihető maradt az ábrázolás, csak az ő esetében nem, és ez zavaróan hatott. 

mv5bodaxodmyotqtztg3oc00nza4ltgwngutnwrmntnhzme2nju5xkeyxkfqcgdeqxvynjuwnzk3ndc_v1.jpg

Ha Terra problémája nem lenne elegendő, sokat láthat a néző Éjszárny és Csillagfény kapcsolatából, olyan mindennapi dolgaikról, mint az összeköltözés, illetve egy önálló szálon fut Kék Bogár és tudattal rendelkező páncéljának a társadalomba illeszkedése is - ezek a témák elhagyhatók lehettek volna, vagy jóval kevesebb játékidőt kellett volna kapjanak Terra javára.

A beilleszkedés témaköre rendkívül hangsúlyosan végigvonul a filmen, és mivel a csapat ezzel küzdő tagjai maguk is tinik, releváns üzenet és viszonyítási pont lehet ez a hasonló korosztály számára, egészen ügyesen vannak megírva ezek a szekvenciák, kirekesztésről és elfogadásról szólnak, csak ezeken a pontokon kár, hogy haszontalanok, mivel a történet- és a karakterek személyiségének alakulására gyakorolt hatásuk voltaképpen nulla. Terra lenne mindennek a célja, az ő személyisége viszont semmit sem fejlődik az események alatt 

Deathstroke persze, hogy áruló, így a csapatot feladó Terra-t magát is elárulja a szövetségesnek hitt mentor szerelme, itt Terra zavarttá is válik, de a dühén kívül mást nem láthatunk. A végső összecsapásra is jellemző a kettősség, egyrészt végtelenül kevéssé eredeti, hogy az elfogott hősök elszívott erejéből táplálkozik a gonosz, ki fizikailag is megváltozik, másrészt kimondottan ügyes ötlet az egyenlő szintek harca - a szupererejű szörnyeteggel harcolnak a különleges képességekkel rendelkező tagok, míg Deathstroke-al Éjszárny és Robin csap össze, így mindenki a méltó ellenfelével találkozik. 

mv5byzjlzwuxzwmtzmzlmc00yjjjlwiwmtitntkyymjmndzkmti1xkeyxkfqcgdeqxvymdc2ntezmw_v1_sx1777_cr0_0_1777_999_al.jpg

Az animáció minősége erősen hullámzó, a karakterek érzelmeinek megjelenítésében nem remekel, a sírás ábrázolása rosszabb animéket idéz, a fiatalabb szereplők elnagyoltak, de összességében elfogadható.

A filmmel dacára mindennek sok baj nincs, inkább érte haragszom, mint rá, sok mindent próbált behozni témaként, de elvesztette a fókuszt egy kissé, összességében azt gondolom, hogy a fiatalabb, kora-tizenéves korosztály számára elegendő tartalomnak bizonyul majd ez is, ebben a formában, és voltaképpen ez sem kis dolog.  

Mentőexpedíció

The Martian (2015.)

Valahogyan úgy kell érzelmes és okos űr-sztorit vászonra álmodni, ahogyan Ridley Scott tette a Mentőexpedícióval, nem görcsösen, de nem is komolyan vehetetlenül, átgondolva, az érdekes koncepciónak minden egyes momentumát alaposan kibontva, bízva egy remek színész egészen kiváló munkájában.

mv5bmzu4y2q1ytqtntm3ns00owy4ltljzwqtntlhm2fjmzi4ywuyl2ltywdlxkeyxkfqcgdeqxvyntayodkwoq_v1_sy1000_cr0_0_676_1000_al.jpg

Tulajdonképpen egyszereplős filmet készíteni elképesztően nehéz és kockázatos feladat, ezzel együtt, ideális esetben nagyszerű is lehet, amennyiben a rendező és a színész kettőse alaposan átgondolt és kellő mélységben kidolgozott koncepció mentén működik együtt, minden felesleges sallangot kigyomlálnak a történet lehetséges alakulásából, és egy nagyon koncentrált, feszes narratívát alkotnak meg.

A Mentőexpedíció alaptörténete pont az egyszerűségében rejt csapdákat, hiszen a történet váza annyi csak, hogy Mark Watney (Matt Damon) asztronauta egy marsi expedíció során a viharban elszakad a társaitól, akik őt halottnak gondolva elhagyják a bolygót és megkezdik a visszatérést a Földre. A film innentől csupán arra koncentrál, hogy Watney hogyan boldogul egyedül a bolygón. És ide kellett az alapos gondolkodás, ami jelentős részben Andy Weir, a film alapjául szolgáló könyv szerzőjének az érdeme.

Az egy alaphelyzet, hogy a történet nem foglalkozik azzal, hogy Watney fejében a feladás gondolata megfogalmazódna, de innen írói szempontból a nehezebb út következik, méghozzá annak bemutatása, hogy miként éli meg a főhős az egyedül töltött időszakot, ebben pedig teljesen újszerű a történet és rettentően kreatív. Nem annyira a lelki vívódásra fektetik a hangsúlyt, hanem a figura találékonyságára, és ez a játékidő egésze alatt képes lekötni a nézőt, úgy világos minden, hogy végig magyarázza a karakter, hogy mit miért és milyen tudományos alapossággal tesz, mégsem válik sem didaktikussá, sem pedig unalmassá - ami Damon természetes játékának, és persze Stohl András kiváló szinkronjának is köszönhető. 

mv5bnjexyti3yzitzty3oc00mgnjlwi5yzmtn2ewodc4odhmyzuyxkeyxkfqcgdeqxvyntc3mjuznti_v1_sx1777_cr0_0_1777_956_al.jpg

Az egész filmet uralja egyfajta pozitív világszemlélet, egyetlen percre sem merül fel a kétségbeesés, azzal együtt sem, hogy Damon láttatja, hogy a karaktere azért minden lazasága ellenére meg van ijedve, de a pánik elkerüli, és ilyen módon a direkt drámaiság hiányzik is a filmből. 

Ami nem jelenti szükségképpen azt, hogy Scott ne akarná elgondolkodtatni a nézőt, hogy mégis, mit tenne egy hasonló helyzetben, vajon minden erejével és tudásával a kiutat keresné a lehetetlen helyzetből, vagy egyszerűen feladná - a hiányzó direkt drámaiság azt sem jelenti, hogy a film hangvétele bármennyire is komolytalan lenne, maga az alapszituáció egy súlyos helyzet, egy elképzelhetetlenül nagy csapda, hiszen csak sok év múlva érkezik újabb expedíció, addig kellene valahogyan életben maradni, ezt lelkileg feldolgozni nem a legegyszerűbb feladatok egyike. 

Kimondottan megkapónak és izgalmasnak találtam a Marson történő tevékeny berendezkedést, a kertészkedést, a víz előállításának módját, nagyszerűen mutatták be az egészet, a tudományos hátterével együtt, kertészkedés sosem volt még ennyire érdekfeszítő. És azt gondolom, hogy ez az a vonal, amellyel nagyon nagyot húz a film, az egész történet az aktív tevékenységre van felfűzve, gyakorlatilag majdnem végig azt látjuk, Watney miként műveli meg a Marson lévő talajt, mit használ még trágyaként, rendkívül kreatív dolgok, mintha a kisember mindennapjai lennének, de ilyen érdekes részletességgel, és ilyen kulisszák előtt persze még nem találkozhatott a néző ilyesmivel. 

A Földön játszódó jelenetek habár nem unalmasak, de az ilyenkor szokásos kliséket, fordulatokat tartalmazzák, van egy rigorózus igazgató, egy bevállalósabb, idősebb munkatárs, az ügyeletes zseni, és persze a Nagy Terv. Ezek a szekvenciák azért tartalmaznak furcsaságokat, a kínai űrkutatók emberbaráti jóságból történő együttműködése a NASA munkatársaival azért egy kissé mesei elem, inkább gondolnám valóságosnak a versengést kettejük közt. 

A film vége felé az addig szépen épített reálisság alkotta pajzs kicsikét repedezni kezd, amennyiben minden csodásan összeáll, működik és klappol, hirtelen egyetértés van a parancsmegtagadás kapcsán, valószínűtlen Watney megmentésének módja is, kicsit olyan a film utolsó szakasza, mintha Scott szerette volna kiélni vágyait a látvány és a fikció irányába, az addig renitens valóságra törekvést követően.

Mindez nem csökkenti a film értékét, és végső soron teljesen bele is illik a történet alakulásába, nem is lehetséges más módon a menekülés, csak egy kicsit furcsának hat az addigiakat követően.

mv5bngrkotlmzmetyjhloc00zwm0lwewnjktmmyxzjc1otdhymy2xkeyxkfqcgdeqxvyntc3mjuznti_v1_sy1000_sx1500_al.jpg

A forgatókönyv és a rendező közös érdeme, hogy a Mentőexpedíció nem a nagyon is tálcán kínálkozó monodráma lett, hanem egy egészen szórakoztató, átélhető, elgondolkodtató film, ami a keretekhez képest könnyed, érdekes szemszögből mutatja be a magányra kárhoztatás gondolatkörét, és végig megmarad a tudományosság és az elképzelhetőség valóság felőli oldalán.

A film technikai oldaláról szólva, képileg gyönyörű, a Mars egyhangúan narancssárga felszíne nem válik unalmassá, az űrjárművek robosztusak, az űrben játszódó elkapós jelenetnek érezni a súlyát, és a hidegséget is. 

Érdemes a filmet egyébként összevetni a hasonló tematikájú Utazókkal, remekül kiviláglik, hogy Scott filmje mennyivel eredetibb, átgondoltabb és bátrabb, és mennyivel más oldalát ragadja meg csaknem ugyanannak a témának, magányosnak úgy is lehet lenni, hogy pontosan tisztában vele a néző, mi zajlik le a főhős lelkében, nem csupán ötperces montázsban lehet megmutatni a gyötrődést, hanem nyugodtan fel lehet rá építeni egy egész filmet is. 

Csak persze ahhoz kell egy olyan direktor, mint Scott, és egy olyan, természetesen és sallangmentesen hitelesen játszó színész, mint Damon, akivel a legelső perctől kezdve magától értetődőnek érzi a néző az azonosulást.

A Mentőexpedíció tehát egy kiváló, bravúros, egyszereplős, szabálytalan túlélődráma, melyben a főhős az agyát és az ismereteit felhasználva, az első pillanattól kezdve végtelenül szimpatikusan törekszik életet teremteni ott, ahol sosem volt még élet, a cselekvő ember drámája, drámai köntös nélkül.