Movies & series with the eyes of Fant

Ghost in the Shell (2017.)

2017. április 20. - FantEye

Film, amely egyszerre igyekszik bizonyítani, rajongóknak, civileknek, szűk- és szélesebb közönségnek, látványfilm- és kamaradráma imádóknak, aztán egy kicsit mindenkinek sikerül, de pont az erőteljes karakteresség marad el ebből az egész mutatványból, amely tulajdonképpen jól láthatóan Rupert Sanders rendező valódi tehetségének hiánya miatt sül be egy kissé - de nem annyira, hogy ne mondhassuk ki, hogy az anime klasszikus filmfeldolgozása szórakoztató, jól körülhatárolható üzenettel rendelkező, roppant látványos és nagyszívű alkotás, ami feltétlenül megéri a mozijegy árát, és megérdemli az IMAX 3D-t is.   

hq720.jpg

Nem világos számomra egészen, hogy a készítő stúdió mit láthatott pontosan Rupert Sanders rendezőben, azzal együtt, hogy teljességgel híve vagyok annak, hogy akár ismeretlen rendezőre bízzunk fontos projekteket, ám Sanders annyira nem ismeretlen, és mindeddig nem készített olyan filmet, amely a megelőlegezett bizalmat érthetővé tette volna. Azt persze nem jelenthetjük ki, hogy Sanders ne tett volna meg mindent, ami a képességeiből telik, ellenkezőleg, mindent beleadott, látszik, hogy a szíve és lelke is a vászon van, ez roppant szerethetővé teszi a végeredményt, ami egy ekkora blockbuster esetében önmagában egész jó - good job, ez azonban nem elegendő minden esetben.  

A történet gazdag és kifejezetten izgalmas, átgondolt, ötletes, remek elmerülni abban a cselekményben, ami a nem túl távoli jövőben játszódik, ahol az ember már megteheti, hogy mechanikus szervekkel pótolja, vagy turbózza fel saját szerveit, és ahol elsőként sikerül kifejleszteni egy olyan ember-gép keveréket, akinek teste teljes egészében mesterséges, ami egyedül élő benne az az agya, a tudata. Ő Őrnagy (Scarlett Johansson) aki látszólag tökéletes fegyvere az őt létrehozó Hanka vállalatnak, és a bűnüldözésnek, impresszív stílusával és megjelenésével igen meggyőző erőt képvisel. Csakhogy szabálytalan időközönként emlékképek gyötrik, melyek erősen ellentmondanak annak, amit ő tud saját magáról. Közben megjelenik valaki, aki hozzá hasonló, és Őrnagy egész világa kérdőjeleződik meg számára.

scarlett_johansson_ghost_in_the_shell-wide.jpg

Borzasztóan izgalmas az alapfelvetés, melyet egészen sokszor boncolnak a filmben, de nem zavaróan: vajon mitől ember az ember, csakis a tudatunk meghatározó, vagy az is szükséges, hogy a testünk hús és vér legyen, vajon hol húzódik a határ ember és gép között, vajon önmagunk vagyunk-e egy géptestben más, szebb emlékekkel? Nem állítom azt, hogy más filmek nem foglalkoztak ezekkel a gondolatokkal, de a Ghost in the Shell nagyszerűen nyúl hozzájuk, teljesen jól működik a filmnek ez a vetülete, átélhető az Őrnagy tépelődése, mert pont annyira hangsúlyos csak, hogy ettől még megy a cselekmény, folynak az események, és mindazok közben fokozatosan kezdik el Őrnagyot foglalkoztatni ezek a gondolatok. A néző szempontjából kissé zavarónak hatott, hogy a bevillanó emlékképek nem egyértelműen különültek el az aktuálisan zajló cselekménytől 

Ennek a szegmensnek a csúcsa, és a film legüdítőbb pontja a Kuze körüli rejtély körbejárása volt, igazán maga a végkifejletig történő eljutás volt erős, soká és nehezen derült ki, hogy Kuze ki is és mit is akar, a megjelenése sokkoló volt, volt benne drámaiság is, érthető is volt, hogy mit akar Őrnagytól, egészen meglepő volt, hogy végül ő volt a prototípus, és, hogy ő pusztán át akarta menteni a tudatát.

Csakhogy: itt a gond is. Sanders ugyanis nem elég ügyes rendező ahhoz, hogy az ebben mélyen gyökerező drámai erőt meg tudja mutatni. Kiderül, hogy Őrnagy és Kuze egészen pontosan szerelmesek voltak emberként, vagyis az emberi testükben, most két géptestben találkoznak és mikor roncsolódva fekszenek a harctéren, látható, hogy éreznie kellene valamit a nézőnek, a szituációban ott a dráma, hogy akaratuk ellenére lettek ilyenek, és így kell találkozniuk újra - de mégsincsenek hatásos érzelmek, nincs az egészben drámai erő. Ez az egész hatalmas erővel kellett volna sújtson le a néző szívére, mekkora tragédia már, hogy két vakmerő, változást követelő fiatalember eddig jutott, milyen borzalom, hogy egyikük a sikertelen próba, másik maga a tökéletesség, de mindketten haldokolnak egyazon rendszer miatt, de semmi, a dráma bent marad, nem jön le a vászonról, a képi megjelenítés így üres marad, csak azt érzi a néző, hogy éreznie kellene valamit.

ghost-in-the-shell-2017_1.jpeg

Hiányzik a drámai erő később is, amikor Őrnagy felfedezni véli, hogy ki is volt ő emberi testében, s találkozik édesanyjával, az asszony felismeri, átöleli, de a néző nem érzi, hogy itt tényleg emberi sorsok változtak meg, nem érezni annak az erejét, hogy egy édesanya megtalálta a halottnak hitt lányát, suta és faramuci az egész jelenetsor. A temetőben játszódó jelentben sincs élet, pedig az egy megható élethelyzet, Őrnagy áll a saját sírjánál, de annak köszönhetően, hogy Őrnagy lelkébe csak roppant felületesen nyerünk betekintést, a hatás elmarad.

Maga az ötlet, hogy egészen más a nagy gonosztevője a filmnek, mint aki sokáig látszott, jó, csak az nem segít, hogy Cutter karaktere klisékkel halmozott lett, és mire ő igazán beindul csak a látványos pusztítás marad az osztályrésze.

Jól sikerült ezzel szemben Takeshi Kitano Aramaki figurája, aki egyedüliként japánul beszéli végig a filmet, ami egyébként tekintélyt és súlyt kölcsönöz a figurának, kimondottan tetszett ez az ötlet, az egyetlen igazán váratlan csavar is hozzá kapcsolódik számomra, a legvagányabb karakter a filmben. Már ahogyan abban a modern világban előveszi és megforgatja az a nagyon régi fegyvert, már azzal a jelenettel jobban bemutatták a karaktert, és többet tudunk meg róla, mint Cutterről.

Úgyszintén jól sikerült, a főszereplők közül a legjobban, Batou karaktere, vagány, kissé antiszociális, mégis lojális és érző szívű figura, Pilou Asbæk pontos szerepformálásában.   

Hangsúlyozom, nem alapvető, koncepcióbeli gondokról van szó ezekben az esetekben, ezek olyan dolgok, amiket ez érzékenyebb rendező nagyon szépen meg tudott volna mutatni, ki tudott volna jobban bontani, két árnyalattal kellett volna finomabban és érzékletesebben kezelni a karaktereket, és szuper karakterdrámákat kaptunk volna, így sem volt átélhetetlen, csak súlytalannak hatott egy kicsit. 

thumbnail_25981.jpg

Amiben vitán felül remek és hibátlan volt a film, sőt még emlékezetes is, az a látvány. Különösen a város megjelenítése volt megkapó, igazán alaposan átgondolt, kimunkált, futurisztikus látkép, tele vetítéssel és hologrammal a felhőkarcolók közt, színekben pompázik az egész, miközben lepi kicsit a bűn súlya az egészet, Sanders itt remekül működik, a rengeteg vágógép, látkép, nem öncélú, ehhez a világhoz szervesen hozzátartozik ennek a csupaszín városnak a sokszori mutatása. Ki szükséges emelni még, hogy annak dacára, hogy éjszaka játszódik a cselekmény túlnyomó többsége, Sanders és csapata nem arra használja ezt, hogy elpalástolja a CGI hibát, az éjszakának és a sötétnek funkciója van, ebben működik csak igazán ez a rengeteg hologram.

A látvány IMAX 3D-ben óriási, maradandó élmény,  mindenképpen érdemes a filmet minél nagyobb felbontásban, minél nagyobb vásznon megtekinteni, a 3D csodásan működik, a folyóban játszódó verekedős jelenet talán a leghatásosabb, ezzel a szegmenssel egészen kiváló munkát végeztek a készítők.

Scarlett Johansson tökéletes választás a címszerepre, az alakítása átgondolt, precíz, főleg mozgásban érzékelteti, hogy egy tulajdonképpeni robottestű figurát formál meg, a karakter belső vívódásait a lehetőségekhez képest hitelesen jeleníti meg, egy ázsiai színésznő semmit sem dobott volna a szerepen, sem a filmen, csak azért mert külső megjelenését tekintve hűbb lenne a film világához.

A Ghost in the Shell tehát alapvetően szerethető és látványos élmény, ami érezhetően nagy odafigyeléssel, roppant műgonddal, dédelgetve készült, helyenként a drámai erő jelenléte hiányzik, amivel egy tehetségesebb direktor karakteresebb többletet adhatott volna az egészhez, de panaszra egyéb ok nincs, a filmnek van jól megragadható mondanivalója, izgalmas vizualitása, remek főszereplője, és kiválóan működő 3D-je. 

The Flash - A harmadik évad vége felé

Rettentő nehéz indulatok nélkül értekezni a Flash harmadik évadáról, mégis érdemes egy pillantást vetni arra, hogy a CW képregényes univerzumának egykori legszórakoztatóbb sorozata hogyan vált a legnagyobb öszvérré, mely a négy testvérsorozat minden betegségét egyszerre hordozza.  

mv5byzy5nmrkn2etmza3ni00yjjllwexmmutm2i1zja1yzhhzwfkxkeyxkfqcgdeqxvynda5odu0ndg_v1.jpg

Nézzük, mik lehetnek különös, markáns ismérvei egy-egy évadnak. Szükséges egy nagy-nagy átívelő történetszál, melyért lehet izgulni, amit ki lehet bontani, először csak lassacskán adagolva, majd egyre jobban, hogy végül akkora, ahol most éppen tart a sorozat, néhány epizóddal az évad vége előtt, már világosak legyenek a viszonyok, de még legyen benne némi kilátástalanság. Kell aztán egy igazán jól megírt és eljátszott ellenség: a Flash harmadik évadát a Savitar nevű speedster-re próbálták felépíteni, az antagonistaként való szerepeltetésével kapcsolatos mutatvány azonban tökéletesen súlytalan, Savitar-ról semmit sem tudni, olykor felbukkan, hogy hangzatos szólamokat intézzen a szereplőkhöz, kik általában jól bepánikolnak, kétségbeesetten és/vagy dühösen, és/vagy elszántan néznek, majd Savitar el, tanácskozás be, aztán epizódokon át semmi.

A Flash első évada, ami kétségkívül a legerősebb volt eddig, pozitív példaként szolgálhatna, tankönyvszerűen vezette be a gonoszt, néhány résszel az évad vége előtt már tisztán kirajzolódtak az erővonalak, picit már le is ült a konfliktus. A harmadik évadban nincs konfliktus, Savitar nem karakteres ellenfél, ami önmagában is óriási baj, nemhogy úgy, hogy a készítők minden egyes szereplővel részenként többször kimondatják, hogy Savitar Flash legnagyobb ellensége. Minthogy nem ismerjük, nem tudjuk, mi hajtja, nem világos, miért fűti ez a gyűlölet, komolyan sem veheti a néző.

tumblr_omhff3w7zy1uwyauro9_540.gif

Savitar vizuális megjelenítésével nekem nincs problémám, kissé robotszerű, ezzel együtt meggyőző, Andre Tricoteux torzított hangja hátborzongató, külsőségeit tekintve tehát rendben van a figura, csak kidolgozni felejtették el, és ezt a helyzetet úgy sem menthetik, ha a hátralévő öt epizódban csak őrá koncentrálnak majd, eljutott az évad arra a pontra, hogy ezzel a gonosszal akármit tehetnek, már egyszerűen érdektelen.

Sajnos Savitar nagy célja sem más, mint érdektelen: Iris léte, vagy holta egyetlen másodpercre sem tud zavarba hozni, egészen kicsit sem érdekes, hogy a sorozat legsótlanabb karaktere visszatér-e a negyedik évadban. A készítők részéről érezhető a szándék, hogy törekszenek Iris karakterét egy kicsivel jobban írni már, de a figura továbbra is rémes, gyenge, és egyértelműen a leggyengébb pontja a sorozatnak, és a színészgárdának is. Ugyanakkor meggyőződésem, hogy Iris életben marad az évad végére, hiszen ismerve ezt a sorozatot, Barry csak még mélyebb depresszióba és önvádba süllyedne, ha nem tudná őt megmenteni. Noha a készítők elmondták, hogy egy főkaraktertől búcsúzunk ebben az évben, terelésként értékelem, Iris halála túl egyértelmű lenne.

Feltétlenül szót kell kapjon Caitlin karaktere is, akivel kapcsolatos az évad legizgalmasabb eseménysora, illetve az egyetlen izgalmas szekvenciája, ez pedig a Killer Frost-á válása. Azok után, hogy a második évadban a készítők elfelejtettek szerepet írni a számára, úgy tűnt, hogy ebből okulva Caitlin változását hangsúlyosan nyomon követhetjük majd. Sajnos a sorozat harmadik évadára jellemző végtelen leegyszerűsítés éppen őt érinti igazán, ahelyett, hogy visszautalva az első évadra, egy izgalmas barát-ellenség viszonyrendszer kialakulna Caitlin lelkében, megjelenítenék a belső küzdelmét önmagával, a lelke sötét oldalával, láthatnánk a tépelődését, a harcát a lelke két részével, hasadna a személyisége, törekedne teret nyerni mindkét oldal, hol a világos, hol a sötét oldal kerekedne felül - ehelyett kap egy karperecet, majd egy nyakláncot, és íme, a probléma megoldva, nincs sötét oldal, csak a jó Caitlin van, ennyire egyszerű és buta az egész.

tumblr_onkg5hou2p1w7d305o3_540.gif

Számomra nem világos, ha az alkotók nem bíznak Danielle Panabaker színészi képességeiben (magam sem teszem ennyire persze), akkor mégis mit keres ő a sorozatban, azon kívül, hogy szemnek kellemes látványelem.  

Annyira izgalmas lehetne az egész, annyira benne van a Caitlin/Killer Frost viszonyrendszerben a Jekyll/Hyde szisztéma, az angyalian kedves Caitlin lelkének sötét oldalán az ördög maga röhöghetne vissza ránk, egy komplett évadot lehetne építeni erre az észvesztően izgalmas belső konfliktus lehetőségére, ehhez képest borzasztó látni, hogy a figura kap egy nyakláncot, és ezzel vissza is van tartva a sötét énje.  

Bármily látványos is volt a tavaszi szünet előtti epizód záró képsora, nem akarom látni, hogy öt részben a főszál mellett, mellesleg összecsapják Caitlin átalakulását. A készítők totális tévedésben vannak egyébként láthatóan Killer Frost és Caitlin kapcsolatával, mivel ez a fajta személyiségtorzulás nem külső differencia, hanem állandó belső változás. Danielle Panabaker instrukció hiányában nem is tud mit kezdeni a szereppel, egyikkel sem.

Ami viszont nem Savitar, és amikor egy kicsikét szabadjára engedik a fantáziájukat a készítők, az egészen pofás epizódokat eredményez a kitartó néző számára. A Gorilla City-vel kapcsolatos epizódok kifejezetten látványosak és könnyedek lettek, némi humorral, egészen jó látvánnyal, még akkor is, ha helyenként azért látszott, hol vannak egy ilyen sorozatnak egy ekkora csatornán a vizuális határai. Hiszen egy dolog, hogy pofásan képernyőre teszünk egy óriási gorillát, de arra már nem marad forrás, hogy a száját a beszédhez igazítsuk, így inkább csak telepata, és másokon keresztül kommunikál.

mv5bmjnlmda2nzitowzlzi00mmrllwixmdmtyzqxnty4ztuxnjmyxkeyxkfqcgdeqxvynjkwnjcxmdm_v1.jpg

Nagyon jó volt újra látni Jesse-t, még akkor is, ha az ő végső döntése egy kissé költséghatékonynak érződött, ő is egy olyan karakter, akit elpocsékolnak az írók, egy talpraesett, szimpatikus speedster, aki nem fél szembeszállni Savitar-al sem, egyik epizódban az életét akarja összekötni Wally-val, a másikban pedig egy vadidegen Föld védelmezője lesz inkább, ordító logikai baki. Persze, nyilvánvalóan összesen négy speedster szerepeltetése egyszerre hatalmas teher lehet a költségvetés számára, de a kreatív oldal kicsit jobban is élesíthette volna az agyát, amikor a helyzet feloldását keresték.

Az évad másik fő bukfence, hogy Barry maga helyett Wally-t küldené a csatába, a világ leggyorsabb emberénél minden egyes újonnan erőt nyerő speedster gyorsabb, és ez csak a kisebbik baj, a nagyobb gubanc az, hogy Barry az eddigiekben önzetlen, bátor, és túlságosan is önálló volt, abban az értelemben, hogy nem bízta soha másra egészében az ellenség kiiktatását, ezúttal lepasszolná a feladatot Kid Flash számára. A helyzetet tovább rontja, hogy Keiynan Lonsdale kínosan gyenge a hősszerepben, így az ezzel kapcsolatos dráma sem működik.

A bajok sorát folytatta a sorozat akkor is, amikor hoztak egy 64. századi ellenséget, aki tipikusan tud egy rakás dolgot Savitar-ról, de nem mondja, és még az addig ügyesen felépített Gypsy is megmagyarázhatatlanul viselkedik; ott lenne az előrelépés lehetősége, végre előrébb jutnánk a fő konfliktusban, de nem, a hős a bűnöző-gyilkos lelkére próbál hatni, elképesztően elcsépelt motívum, nem is szokott működni.

Abra Kadabra is inkább csak ígéret maradt David Dastmalchian alakításában, az elején kimondottan újszerű volt, aztán az epizód vége felé unalmassá vált, egy jobb írással sokkal több is kihozható lett volna belőle, egy messzi jövőből érkezett rafinált varázsló, érdekes lehetett volna, de sajnos a fő történetfonal miatt ő sem érdemelhetett több figyelmet.

tumblr_onnaedqxul1tnvsx0o2_540_1.gif

Természetesen, ha valami jó, azt is el kell ismerni, és az Abra Kadabra epizódban bemutatott CGI, főleg tévés szinten, egészen parádés volt, gyönyörűen animált, és nagyon okosan megírt képességhasználat, Flash végre a teljes eddigi eszköztárát bemutathatta az átvibráláson át, a lassítva látásig, remek volt az egész, hosszú perceken keresztül, így már megérte kirakni a képből a többi speedster-t, ha ilyen trükkök előállítására képesek a készítők, akkor a kompromisszumok nem oktalanok.  

Summázva az eddigieket: a Flash harmadik évadában nem az alapötlet rossz, az előre meglátott jövendő, egy fontos szereplő lehetséges halála, a megszállott útkeresés, vázként, papíron ígéretesnek hangzik, csakhogy az írók képtelenek ezt egy teljes évadon át izgalmasan kibontani, üres epizódok tömkelege jellemzi az évadot, sehonnan tart sehová a cselekmény, a totális ötlettelenség réme kísért, miközben az egyébként remek címszereplő Gustin is vergődik néha ebben a depresszív szerepben. A fő történetszál érdektelen, a mellékszálak elnagyoltak, a hatalmas lehetőséget, mely mennybe vihette volna a készítőket, méltánytalanul lebutították. Egyelőre ilyen rémes a helyzet, hogy aztán a hátralévő öt epizód mennyit lendít az összképen, az kérdéses, nagy ábrándjaim nincsenek ezzel kapcsolatban.

Egy dolog biztos: három évadnyi speedster után nagyon jól fog esni, hogy ősszel, a negyedik évadban végre nem egy újabb olyan ellenség kerül képbe, aki jóval gyorsabb a világ leggyorsabb emberénél.                   

Kincsem

Amikor kiderül, hogy a mozikban nézhető egy új magyar film, a legtöbben peckesen legyintenek, és mindenféle színvonaltalanságról, korrupcióról, meg depresszióról kezdenek értekezni, hiszen a film már csak ilyen idehaza, akárcsak a focihoz, ehhez is mindenki ért, s tömegek tudnak fejben filmet gyártani. A Kincsem kapcsán a legfokozottabb érdeklődést azt válthatta ki, hogy az eddig legnagyobb költségvetésű magyar film, így éles szemmel figyelhette a néző, hogy pontosan hol is van a hárommilliárd a vásznon, így megfelelni komoly feladat. Szerencsére Herendi Gábor rendező nem vált görcsössé a feladattól, s egy kimondottan szórakoztató, a történelmi viszonyokat nagyvonalúan kezelő, fikciós kalandfilmet készített, romantikával, látványos lóversenyekkel, többnyire átélhető drámával és helyzetekkel, kiváló színészekkel.

20161215113.jpg

Amiről talán kevesebb szó esik, amikor a Kincsemet citálják, az maga a reklámkampány, ami a profi, rutinos amerikai stúdióknál egészen elképesztő összeget képes felemészteni, hogy aztán lehetetlen legyen nem beleszaladni csaknem akárhol, olykor jól megragadható, egészen kreatív megoldásokon keresztül. Ahogyan a film plakátja is mutatja, a Kincsem ebben nagyon is feltörekedett a tengerentúli stúdiók gyártmányaihoz, elsőre meghökkentő látványvilága egyszerre tesz gyanakvóvá és kíváncsivá, a figyelmet mindenképp magának követeli. 

A plakát által sugallt hangulat- és látványvilág a kész filmben nem ennyire hivalkodó, a kétség kívül jelen lévő steampunk vonulat fő célja leginkább a film kortalanná tétele, világos, hogy történelmileg hol játszódik, de sokkal könnyebben befogadható így, mint a tökéletes korhűséggel megvalósított jelmezekkel lett volna. A modernizált stílus aztán nem pusztán a látványban ragadható meg, a cselekmény is tartogat néhány vicces és egy-egy sutábban sikerült kortársiasságot, a Mizu refrénje, vagy a lájkolás angol eredetije kimondottan szórakoztató, a nagy báli táncjelenet inkább csak önmagáért való.

0723_kincsem_foto_szabo_adrienn_5_exact726w.jpg

Álláspontom szerint a címszereplő maga pusztán háttér, apropó és nagyszerű látványelem a történetben, mely sokkal inkább központosul Blaskovich Ernő figurájának fejlődése körül, az ő sorsát, zaklatott, céltalan ifjúságát, majd célt és eszközt lelt érettebb mivoltát szemlélhetjük, alaposan és okosan felépített, nagy gonddal megjelenített formában. Blaskovich egyszerre sebzett lelkű és vagány, csapodár kalandor és hősszerelmes, következetesen remek íven jut el a személyisége egyik pontból a másikba, miközben mindvégig átélhető és rendkívül szórakoztató. Nagy Ervin valódi filmsztár alkat, játékban, kiállásban egyaránt: hatalmas energiával játszik, túlzások és sallangok nélküli parádésan erőteljes alakításával mindvégig természetes módon követeli magának a néző szimpátiáját.

Klara von Oettingen Petrik Andrea érzékeny szerepformálásában sokkal több, mint Blaskovich szerelmi érdeklődésének a tárgya, kora béklyóiból kitörni vágyó, saját börtönéből menekülni hasztalan próbáló figurája pont Petrik szabálytalan alkatára passzol, jót tesz, hogy a színésznő nem klasszikus szépség, gyönyörű arccal és csengő hanggal, Klara vagánysága roppant jól illeszkedik Nagy Blaskovich-ának lezserségéhez.

A harmadik nagy szerepben Gáspár Tibor váratlanul árnyaltra és érzékenyre formálta eredendően negatív karakterét, Otto von Oettingen Gáspár szerint nincs kevésbé gúzsba kötve lányánál, magas rangja és az uralkodóhoz való közelsége miatt neki magának is súlyos elvárásoknak kell megfeleljen, és ezt az összetettséget kiválóan hozza közel a nézőhöz Gáspár. Rettentő izgalmas ez az éppen csak felvillantott, de azért érzékletesen bemutatott gondolatsor: habár Otto rangos nemesember, sok érdemmel, mégsem képes elég erélyes lenni lányával, holott a kor normái nem gördítenek akadályt útjába, ő maga a másik oldalról viszont függ az uralkodótól, és csakhamar kényszerpályára taszítja magát, maga a nemes, aki a történet főgonosza voltaképpen is másoktól hallatlanul függő egyén. Jól megírt és pazarul eljátszott szerep, karizmatikus alakítás.

mv5bodq3yjm2ytitnwixyy00zdi1lwizmditogyxmtnmmzayntawl2ltywdll2ltywdlxkeyxkfqcgdeqxvyntkzmzmynda_v1.jpg

Három remekül megírt szerep a film középpontjában, melléjük pedig gyönyörű képeket is láthatunk, csalhatatlanul magyar tájakról, pusztákból, rétekről, és egy igazán fontos és meghatóan kidolgozott vonulatot: az állatok szeretetének, életének bemutatását. Hiába nem lesz sportfilm a Kincsemből, hiába vélem úgy, hogy nem elsősorban róla szól ez a film, mégis, a ló lelkének, elevenségének, dacának megjelenítése, személyiségének ábrázolása, prezentált önmagában való hite, mulatságos rigolyája, a macskával való barátsága, úgy tartalmában mind képileg csodálatosan kidolgozott, a film vizuálisan és emocionálisan legerősebb momentumai. Nem lehet nem beleszeretni Kincsem lelkivilágába, illetve egyáltalán a kinézetébe, olyan gyönyörűen vannak fényképezve az állatok, olyan aprólékosan, nagy szívvel van bemutatva a macska és a ló ragaszkodása egymáshoz, mintha egy ponton természetfilmet látnánk, és ez egy hatalmas pozitívuma a filmnek, hiszen így kaphatja meg több nézői réteg is, ami neki tetszik. 

Hiszen elégedettek lehetnek azok, akik jó kis karakterdrámákat várnak, és azok is, akik a lovak és a természet szerelmesei, mindenki talál majd pozitívumot a filmben. 

A lóversenyek bemutatása látványos és izgalmas, minden kiszámíthatósága ellenére, a feszültség végig tapintható és megalapozottan bemutatják azt, hogy miféle szórakozás is lehetett abban a korban a lóverseny.   

Voltaképpen egyetlen negatív aspektusa van a filmnek, ez pedig a film végi eseménysor és az ahhoz való eljutás. Úgy hiszem, hogy nem kellően megalapozott a leghűbb barát tette: minden előzmény, vagy erre utaló jel nélkül elvenné feleségül Klara-t Blaskovich egyetlen barátja, a semmiből érkezik ez a fordulat, éppen ezért bosszantó, önmagáért való, teljesen céltalan az egész, mecénásból halálos ellenség, klisés és kidolgozatlan fordulat a minél nagyobb durranásra kihegyezve. Sajnos ezen a ponton eltűnt az önmérséklet Herendiből, a filmet legalább két másik ponton le lehetett volna zárni, túlírtnak értékelem.  

10359165_324907_9adfd6f4dbacddefdea69ed9e3f87b20_wm.jpg

Történelmi hűséget firtatni álságos és felesleges, nyilvánvaló, hogy Ferenc József nem egymaga járkált fel alá és adott közvetlenül utasításokat random tisztségviselőknek, hiába tölti meg a karaktert élettel, és teszi egyszerre bohókássá és veszélyessé  Fekete Ernő, ennek a filmnek deklaráltan nem célja az, hogy a történelemórákon ebből tanuljanak a diákok. 

A Kincsem legnagyobb érdeme könnyed hangvétele, megkapó látványa; érzékeny meséjével vonzza a nézőket a moziba, így kell elkészíteni egy közönségfilmet manapság Magyarországon, ha az a szándékunk, hogy a tengerentúli filmek sikerességét lemásoljuk idehaza is. Herendi jól látja azokat a stílusjegyeket, amelyek Amerikában annyira működőképessé tesznek egy filmet: jó sztori, szimpatikus, karakteres megjelenésű főhős, ki nem búskomor, és elsőrangú látvány, jól írt figurákkal, az ember ilyesmit keres egy multiplexben eredendően. A Kincsem egy nagyon szimpatikus, a nagy tengerentúli filmsikerekhez feltörekvő, ízig-vérig közönségfilm, amely természetességével új lendületet és ihletet adhat a későbbiekben készülő magyar filmeknek.     

The Flash 3 × 17 - Duet

Belegondolt már az Olvasó, milyen lenne, ha a nagyszabású, csupa epikus jelenettel gazdagon szórt amerikai filmek alól kivennék az általában nagyon drámai, de legalábbis erősen hatásvadász muzsikákat? Ugye, hogy sokkal kevéssé lenne hatásos az egész? Ha ezt elfogadjuk, ugye egyetért velem mindenki, hogy minden sokkal jobb zenével és akár tánccal? Ezt a hitvallást harsogta a Flash Supergirllel közös crossover epizódja, melyben egyszerre voltak nagyon komoly teljesítmények és amely egyszerre volt teljesen komolytalan, igazi laza agyeldobás, aminek csak át kellett adja magát a néző, és akkor egy negyvenperces nagyon szórakoztató kikapcsolódást élhetett át.

mv5bndyymjewmdctmzqwyy00mwvklwixn2itmtzhngm2ztjimdrhxkeyxkfqcgdeqxvynjm0mdy3mjy_v1.jpg

Nagyon, de rettenetesen kellett már a Flash idei évadának egy ilyen lazulás, mert anélkül, hogy túl sok karaktert szánnék az évad nívójának blamálására, azért le kell szögezni, hogy ez egy elszúrt évad, súlytalan, ötlettelen, komolytalan főellenséggel, bosszantó magánéleti szálakkal, értékes ötletek elfojtásával. Ebbe az évadba aztán persze sehogyan sem illett bele ez a zenés crossover, de nem is nagy baj ez. Sőt. 

Nagyon vártam már egy olyan részt valamelyik CW sorozattól, és persze erre az újra vérkomoly Arrow-tól, vagy az idén folyton térdcsapkodós Legends of Tomorrow-tól oktalan lett volna számítani, ami teljesen ledobja a láncot, amiben elengedik magukat a készítők, és valami őrült nagy ökörséget mutatnak nekünk, amivel kifordítják az egész világukat. A Supergirl néhány epizóddal ezelőtt majdnem elhozta ezt, csak akkor még megijedtek a készítők a lazaságtól, most azonban mindent bevetettek, elengedték magukat, és elhozták azt a könnyedséget, ami úgy hiányzott már. 

Supergirl egy rejtélyes idegen pillantásától olyan kómába zuhan, melyből kihozni nem tudják a barátai, így az idegen után a Föld 1-re viszi Kara-t Mon-El és J'oon, a Star Lab's-be, ahol hamar kiderül, hogy az idegen nem csupán Kara-t taszítja álomba, így Barry és Kara a képességeik nélkül kerülnek egy különös új világba, ahol az élet egy nagy-nagy musical, csupa zene és tánc, és csupa negyvenes évek Amerikája. Ha túl akarják élni, s ki akarnak jutni, csak követniük kell a musical forgatókönyvét, élniük kell a cselekménnyel, és akkor majd talán szabadulhatnak. 

mv5bymqymzrhzmytnmvlmi00ntdilwjkmtctmtq1yzm2ztmxzju5xkeyxkfqcgdeqxvyntc4mjczmtm_v1.jpg

Azért ennyi kiváló énekessel, mint amennyi a két sorozat színészgárdájában van, ahol a fiataloknak a Glee, az idősebbeknek egyenesen a Broadway a háttere, iszonyú jutalomjáték volt musical epizódot készíteni. Ez persze a sorozat törzsnéző gárdája előtt nem szükségképpen ismert tény, ők aztán Barry-vel együtt ámulhattak, hogy egy-egy szereplőnek mekkora hangja van, legelőször akkor, amikor Melissa Benoist csengő, érzelemgazdag énekhangját hallhatták a Moon River-ben, igazi, klasszikus zenés szám, csillogó ruhában egy bárban, aztán megvan ennek az ellenpontja is, a Barry-Kara duett, az oldott, humoros, tánccal valamint, ki-és beszólásokkal teli Superfriends. Minden színész megkapta a maga nagy énekesi pillanatát, Victor Graber és Jesse L Martin duettje, melyhez harsányabb tenorjával John Barrowman társul, s teszi tercett-é, emlékezetes pontja az epizódnak, három nagyon komoly énekestől, a közös nyitójelenetben pedig a kisebb énekesi szerepben feltűnők is megmutathatták magukat. 

Üdítő volt látni, hogy bár mindenki ismerős, de mindenki ismeretlen, avagy mindenki kicsit más, de azért nem fordul ki önmagából: Merlyn itt bár nem terrorista íjász, de azért gazember lokáltulaj, Joe bár nem a talpig becsületes zsaru, de azért odaadó apa, Stein, nos igen, nem Tűzvihar szuperhős, de azért forró, Joe-val való meleg párosuk vicces fordulat.

Az epizód tele van apró kedvességekkel: ahogyan Barry csodálja elképesztő hangú ismerőseit, ahogyan Kara olyan bájosan vicces, amilyennek a saját sorozatában megismertük, és egyáltalán: Gustin és Banoist párosa közt ott virít öles nagy betűkkel a kémia, forr a levegő a képernyőn át, jól mutatnak és jól mulatnak együtt, jó rájuk nézni, szuper páros, és csak jobban aláhúzza, hogy az Iris-t alakító Candice Patton mennyire híján van a kisugárzásnak és a bájnak. 

tumblr_on8wl54cr91qacikho3_400.gif

De persze kapja meg Iris is pozitívan, ami jár neki: hősszerelmes figurája vicces volt, tartottam tőle, hogy túl nagy szerepe lesz a karakternek, de összességében, még ha valamelyest katalizátora is volt az eseményeknek, nem volt túlzottan hangsúlyos, nem énekes szerepében. 

Az epizód közben volt egy olyan érzésem, hogy a zenés show-t ellopta Kara Barry elől a saját sorozatában, de aztán a sorozat valóságában Barry is megkaphatta a nagy dalát, Gustin remekelt a friss Oscar-díjas Benji Pasek-Justin Paul duó által írt Runnin Home to You című, erősen slágergyanús dalban, a szerzők és a színész is ügyesen kerülik a kliséket, a kevés remekül működő, igazi érzelmeket mutató Barry-Iris jelenet egyike, sőt, a sorozatban ez volt eddig a legjobb közös jelenetük, magasan mégpedig, szóval, mondja csak valaki, hogy nem jobb minden egy kis zenével fűszerezve. 

És ebben az epizódban még a gonosztevő sem gonosztevő, inkább csak jót akar, Music Meister célja nem egyéb, mint ráébreszteni a hősöket, micsoda erős kötelék, és milyen fontos is a szerelem, az ébredés csókkal jó régi klisé bár, de ebben az epizódban még ez is működhetett. Szerencsére ezzel vége is a magánéleti küszködéseknek, a szerelmesek szeretik egymást, legfeljebb legközelebb egy hegyet dobnak a másikra, ha rossz fa kerül arra a bizonyos tűzre. 

mv5bntuym2ewywitztnlys00zjm0ltllowutoguxzdcwnjnhodk5xkeyxkfqcgdeqxvyntc4mjczmtm_v1.jpg

A Flash-Supergirl musical epizódot öröm volt nézni, csupa nagybetűs szórakozás, a két főszereplő hibátlanul táncol és énekel, miközben iszonyú jól állnak egymásnak, és láthatóan remekül érzik magukat a hazai pályán, a dalok nagyszerűek, megvan a humoros, és az érzelmes oldal is, az egyensúly remek, attól a bizonyos utolsó intim zenés jelenettől még pedig még a legmegátalkodottabb Iris ellenzők is meglágyulhatnak.  

A mi kis falunk 1×01-02

A kiugróan magas nézettségű, de változó minőséget képviselő Válótársak szünetében az RTL Klub egy új magyar heti sorozatot indított, a Válótársakban képviselt nagyvárosi gazdagsággal szemben ezúttal a falusi élet bemutatása kerül a dobozban a néző elé. Az alaphelyzet csapdákkal telített, a magyarok hajlamosak mindent rettentő komolyan kezelni, de a készítők szerencsére minden tipizálást ügyesen kerülnek az első két részben. 

lengyelgyuri.png

Muszáj felismerni, hogy az, hogy nem minden ember olyan egy falun, mint amilyennek a sorozat láttatja, az ténykérdés, azonban érdekes és izgalmas, vagy bármennyire is érdekfeszítő mozgóképet átlagos viselkedésű karakterekre nem lehet felépíteni, éppen ezért A mi kis falunk karakterei között kevés az átlagos viselkedésű szereplő, valamilyen alapvetően megragadható tulajdonság megtestesítői mindannyian.

A sorozat az ismerősség érzésére épít, amennyiben bizonyára sokunknak van olyan ismerőse, akinek beszédét csak nehezen érteni, hiszen motyog vagy hadar, az sem szorul magyarázatra, hogy ilyen egyszerű a manipuláció, akár az a fajta, amit roppant találóan és szórakoztatóan bemutattak a sorozat első epizódjában: igaz, hogy sehová sem tart a település fejlődése, de van ingyen étel és ital, csak rendes ez a polgármester, aztán szembesít a sorozat az idegennyelv tudásának általános hiányosságaival is, végül az állatorvos, akitől csodát várnak, az együgyű rendőr, a vénlány szerepkörétől rettegő fiatal nő, a nagydumás kocsmárosnő, mind-mind csupa magyar figurák. Nem biztos, hogy pontosan így, és ennyire, nem feltétlenül ennyire szélsőségesen, de ismerős figurák mindannyian, találkozhattunk már ezekkel a karakterekkel a saját környezetünkben is.

Voltaképpen egy kicsikét paradox helyzet áll elő bennem, miközben ezt a recenziót készítem, mivel igazán azt kívánom hangsúlyozni, hogy egy ilyen alapvetően komédia sorozattól nem szabad túlzott mélységeket, üzenetet, bármiféle sugallást várni, vagy remélni, minthogy nem is ez a célja, jellegéből kifolyólag. Csakhogy közben eszembe jut az első epizód egyik központi problematikája, nevezetesen, hogy annak dacára sincs templom a településen, hogy pályázaton nyert pénzt rá a falu, és máris cáfolom magam, éles és tűpontos kiszólás és odaszúrás napjaink településfejlesztéseivel kapcsolatban, nos igen, ez itt Magyarország, itt már csak így mennek a dolgok, sugallják a készítők, persze az RTL sugárzásában, így lesz csak duplán pikáns a dolog.

Vagy akár ismét felhozhatnám a második epizód kavalkádját, amikor csak a pap tud angolul, de olyan rettentő kiejtéssel és szegényes szókinccsel beszél, hogy az maga a komikum forrása, de ettől lesz igazán jó ez a sorozat, hogy miközben hahotázik a néző, bizony ráismer a környezetére, és leesik az a bizonyos húszfilléres.  

Ugyan tudom, hogy az RTL szlovák mintára készítette el a sorozatot, de le kell szögezni, hogy a magyarítással jó munkát végzett.

Előzetesen tartottam tőle, hogy elmegy az egész egy nagyon abszurd módon gagyi irányba, hogy olyan tipikusan tahó lesz a szereplőgárda, harsány és ripacs képpel és hanggal, de szerencsére csalódnom kellett, ügyesen megírt, karikírozott figurák, visszafogott színészi munka és szellemes dialógusok jellemezték a végeredményt.

291970_1486331949_4579.jpg

Egyértelműen tettenérhető az Üvegtigris-filmek hatása, ami az előnyére válik a szériának, a humor nem az alpáriságra, inkább az abszurdumra épít, a színészek kiválóak, különösen Lengyel Tamás és Csuja Imre jutalomjátéka figyelhető meg, de minden színész remekel, nincs gyenge pontja a sorozatnak színészek terén, a Csak színház sorozattal ismertté vált Lovas Rozi jelenléte külön üde színfoltja a színészgárdának. 

Nagy, átívelő történetfonal egyelőre nem látszik, a karakterek közötti helyzetek adják a sorozat gerincét, minden epizód végén egy-egy mókás csavarral. Könnyed, szórakoztató negyven perc heti egyszer, ami tökéletesen kikapcsol, és amivel a néző egy picikét magán is nevethet.  

Mentés

Válótársak - 2. évad

Alapvetően kevés olyan magyar sorozat van, amit követek, gyakorlatilag alig-alig nézek meg néhány műsort, rendszeresen kizárólag a Válótársak miatt kapcsoltam be a tévét. Mégis, most, hogy befejeződött a második évad, szeretnék megosztani néhány gondolatot a műsorral kapcsolatban.
821117_33.jpg

Az első évad igen közel állt a tökéleteshez: adott három jó színész, akik válságos kapcsolatban lévő férfiakat alakítanak: Stohl Buci, Scherer Péter és Lengyel Tamás egytől egyig tökéletesen formálták meg ezeket a karaktereket. Tele voltak az epizódok helyzetkomikummal, folyamatosan elcsodálkozhatott a néző, hogy egy-egy karakter meddig képes süllyedni, hogy a volt párja alá tegyen, ugyanakkor nem lehetett nem végigröhögni a részeket. A sorozat nagy pozitívumának tartom, hogy nincsenek benne "jó" és "rossz", karakterek, mindenkit meg lehet érteni egy szintig, ez teszi életközelivé az egészet. Ha mindenképp meg kell határozni egy jó és egy rossz karaktert, az abszolút pozitív szereplő mindenképp Zsófi lehet: éppen ezért ő a legunalmasabb is, gyakorlatilag két évad óta főzöget a konyhájában, alig látjuk máshol. Tamara, az örök intrikus viszont épp az ellentéte, Scherer és Balsai a sorozat örök humorforrásai, az állandó veszekedéseik, áskálódásaik miatt mindenképp érdemes legalább néhány rész erejéig esélyt adni a sorozatnak. Joci a teszetosza munkásgyerek, ő amolyan se hideg, se meleg kategória, Szonja az őrült exbarátnő, aki állandó babalázban ég - szerintem az ő motivációja teljesen érthető és átélhető egyébként. 

Az első évad végére odáig jutottunk, hogy kiderüljön, egyik szereplő sem fog visszatérni a párjához a civódások után, mindenki bejárt egy utat, fejlődött, a sorozat számos kérdést dobott fel a nézőnek, számomra leginkább a Szonja-Joci vita volt elgondolkodtató. Itt viszont megállt a sztori, a második évadban gyakorlatilag senki nem jutott sehova: Scherer és Balsai játékára épült a teljes sorozat, ami alapvetően fergeteges volt, de az élvezhető részek tulajdonképpen ebben ki is merültek. Zsófi és Bálint viszonya már-már rendeződni látszott, mire az utolsó részben egy teljesen érthetetlen fordulattal vágták el a szálat, értelmetlenné téve a teljes eddigi útjukat. Joci gyerekeinek megszületése a papírforma szerint zajlott, megjegyzem, talán egyedül vagyok ezzel a véleményemmel, de az, amit szerencsétlen terhes Szonjával művelt, szerintem vérlázító volt annak ellenére, hogy Földes Eszter karaktere lett az egyik legellenszenvesebbre megírva.

valotarsak-2-evad-10-resz_image_5675fcfba6c227b4bb48be5987cb_16-9.jpg

Dobó Kata beerőltetése Joci szálába teljesen felesleges volt, érződött, hogy mindenképp be akarták tenni a sorozatba, de gyakorlatilag biodíszletként  funkcionált, a játékában sem volt semmi rendkívüli. Biodíszlet terén a másik egyértelműen felesleges karakter Tóth Andié: ő sajnos nem tud a színészgárda nyomába érni, akármennyire is erőltetik, az pedig kifejezetten zavarba ejtő, hogy alig-ruhákban és fehérneműben volt a legtöbb jelenete az utóbbi évadban, mintha ezzel próbálnának kompenzálni.

A második évad záróepizódja után sajnos elvesztette a sorozat azt, hogy az ember nem tudta megjósolni, mi lesz a következő részekben. Dávid és Tamara összeköltözése egyértelműen azt vetíti előre, hogy a készítők továbbra is úgy tervezik, hogy ők vigyék a hátukon a sorozatot. Esetükben volt a legegyértelműbb az, hogy soha nem fognak összejönni, de nem számít, lényeg a szórakoztatás, a következetesség mellékes. Az, hogy Dávid barátnője, akivel egész eddig építette a kapcsolatát, Tamara ügyködése miatt lelépett, szintén nem zavar senkit. Mintha maguk a karakterek se gondolnák komolyan a kibékülést, úgy hatott a záró jelenetük.

Az már az első évad végétől biztos volt, hogy Joci innentől bármit csinálhat, ha megszületnek a gyerekek, nem fog majd nemet mondani Szonjának - legalábbis eleinte nem, a harmadik évadban bizonyára sok veszekedést láthatunk csecsemősírással tarkítva: kérdés, hogy ez mennyire szórakoztatja az átlag magyar nézőt, aki minden nap ezt hallja otthon is. Ebből, ha okosan építik fel a forgatókönyvet, sok vicces jelenet kisülhet még. Amiben semmi fantáziát nem látok viszont, sőt, kifejezetten idegesítőnek tartom, az Buci szála: szerencsétlen csávó, bár még mindig űzi a csajokat - az összes jó jelenete gyakorlatilag ebben merül ki - két évad óta teper a feleségénél, aki mást se csinál, csak rezignáltan mered a konyhapultra, mert neki elege van. Unalmas, és el nem tudom képzelni, hogyan lehetne ezen változtatni ilyen befejezés után.

926974_33.jpg

A készítők számára a legnagyobb kihívást véleményem szerint mindenképp az fogja jelenteni a harmadik évadra, hogy a közismert és jó színészek vicces jelenetei köré egy értelmezhető történetet is kreáljanak, mert számomra ez a második évad úgy hatott, mintha csak egyet terveztek volna eredetileg, de a sikeren felbuzdulva a folytatás mellett döntöttek. Az írásom negatív felhangja ellenére jó sorozatnak tartom a Válótársakat, Scherer Péter, Balsai Mónika és Stohl Buci nélkül viszont elég nagy gondban lennének a készítők, a többiek kezdenek elszürkülni, pedig a legtöbb karakterben lenne még potenciál, hogy egy jó sztorit kerekítsenek mögéjük.

Mindenki

Éppen ma van annak napja, hogy az Oscar jelöléseket megismerheti a nagyvilág, és szép csendben egy magyar alkotás is bizony odafért a bizonyos tűz közelébe, a Legjobb rövidfilm kategóriájának jelöltje lett Deák Kristóf forgatókönyvíró-rendező huszonöt perces filmje, a Mindenki. Lássuk hát, mi végre az elismerés, mit is tud a Mindenki ebben a pici időben elmesélni. 

mv5bmjgwzjdkm2itogjhmi00nwu2lwflndctoda4nmy1ognhzgqzl2ltywdll2ltywdlxkeyxkfqcgdeqxvymtmxnjq4mza_v1_sy1000_cr0_0_693_1000_al.jpg

Bólogattam végig, ahogyan néztem az általános iskolában játszódó történetet, persze kiderült, hogy mindez azért volt annyira hiteles és ismerős számomra, mert a cselekmény játszódásának időpontjában voltam magam is kisiskolás, ettől függetlenül is kellemes volt nézni azokat a klasszikus gyerekjátékokat, mint az ugróiskola, vagy a pacsizás, maga a közeg mindenféle mesterkéltségtől távol áll, a környezet felismerhetően és klasszikusan magyar.

A történet egy Zsófi nevű tízéves kislányról szól, aki új iskolájában az iskolakórusba kerül be, kezdeti lelkesedését azonban hamar letöri a kórust vezető tanárnő, aki megkéri őt, hogy éneklés helyett tátogjon csak, hiszen úgy jobban szól az ének. Ez a szituáció rettentő erős bemutatása annak, hogyan tipor a sárba egy kisgyereket egy legalábbis vitatható vélemény. Persze a dolog érdekes is, hiszen a tanárnő a dolog másik odalát is megvilágítja, mely szerint, ha az ő módszere szerint jár el a kórus, nyernek, és mehetnek külföldre nemzetközi versenyekre. Mindez csupán érzelmi zsarolás, noha tekinthető a nagyobb jó érdekében elkövetett cselekedetnek is, Deák Kristóf okosan nem csinál boszorkányt a tanárnőből, inkább a gyerekekben meglévő alapvető őszinteséget és igazságérzetet keresi, és tárja fel.

Amikor Zsófi lelepleződik az igazsággal, főszerepbe előlép Liza is, akinek dacossága, tisztasága és az igazságba vetett hite végül összefogja a társaságot és lehetetlen helyzetbe hozza a tanárnőt. 

847302_33.jpg

A történet egy kicsikét a Whiplash sztorijára hasonlít, alapfelütésében leginkább, aztán azonban másmilyen válaszokat mutat meg. 

Nagy buktatója lehetett volna az egész filmnek, ha nem sikerül jó gyerekszínészeket találni, Deákak sikerül a bravúr és Gáspárfalvi Dorka illetve Hais Dorottya személyében két tüneményes, bájos gyereket talált, akiket értően instruált, és akik így elragadó alakítást nyújtottak, természetesek, átélhetőek, tiszták.

Néhány nagyon erős kép van a filmben, ilyen a gyerekek összefogása a versenyen, és úgyszintén a versenyhez kapcsolódik a huszonöt perc legnagyobb csavarja is. A látványvilág egy az egyben megidézi a kilencvenes évek fényképeinek picit kopottas színvilágát.

A történet mondanivalója, üzenete világos, szívmelengető és megható látni a gyerekek összefogását, egymásért való kiállásukat, törődésüket és elszántságukat, sallangok nélkül, egyszerűen és egyenesen.

A Mindenki mindenkinek ajánlható huszonöt perc, kedves, bájos, remeklő gyerekszínészekkel, okos forgatókönyvvel és rendezésben, rövid történet a gyermeki összetartás és összetartozás óriási erejéről, melyet szemlélve eltűnődhet a néző, mennyivel szegényebb a lelkünk mire felnövünk, hisz zömmel elveszítjük ennek a minden érdek nélküli jóságnak a kincsét, talán éppen ezért is olyan szívmelengető visszaemlékezi és remélni, hogy léteztek Lizák gyerekkorunkban és léteznek a mai gyerekek közt is.        

Suicide Squad

Öngyilkos osztag

Ötlettelen, jellegtelen, elcsépelt frázisú videoklip. És ez a bővített változata volt a tavalyi év nagy durranásaként reklámozott képhalmaznak. A reklámban persze sosem szabad hinni egészen, a Suicide Squad kapcsán teljesen félre is vihette a nézőt, ígért elszállt antihős-parádét, adott üres, félős, közepesen látványos, humortalan végeredményt, kidolgozatlan forgatókönyvet, semmilyen rendezést, ígért még Joker-t a főszerepbe, végül ha egy az egyben kimaradt volna, jobban járt volna talán a néző is, rendező is. A 2016-os esztendő újabb DC kudarca anyagilag ugyan kifizetődő lett, kreatív szempontból azonban egy újabb Snyder-féle zsákutca.

mv5bmjm1otmxnzuym15bml5banbnxkftztgwnjyzmtizote_v1_sy1000_cr0_0_674_1000_al.jpg

Persze meg kell adni filmnek azt, ami az övé, pozitív oldalról is, és el kell mondani, hogy a reklám jó volt, hatásos legalábbis, félrevezette ugyan a kíváncsi nézőt, de a hatékonyságához nem férhet kétség, színes-szagos, zenés, mutatványos előzetesek, félig-meddig képregényes karakterposzterek, a marketing-gépezet csúcsra járt, arról nem ez a csapat tehet, hogy a forgatókönyv és elképzelés nélkül a projektbe hatalmas energiával, látványosan belevágó David Ayer rendező semmit sem valósított meg az ígéretekből, sem mondanivalója, sem víziója, sem egy íve nem volt a filmnek, amely sokszor értelmezhetetlenül egymásra dobált jelenetek halmaza, és melyben olyan frázisok puffognak, mint az "egy családot már elvesztettem, nem fogok másikat is" kezdetű, oly' sokszor, annyival fajsúlyosabban hallott kijelentés a végső nagy pillanatban.

A filmben felskiccelt főszereplőkért kellene izgulunk egy értelmezhetetlen küldetés alkalmával, és ez már csak azért sem megy egyetlen percig sem, mert a karakterek bemutatása az első negyed órában véget is ér, általában egy előzetesben elhangzik minden olyan információ, amit itt megkap a néző. Maguk a szereplők motiváció és háttér terén elképesztően közhelyesek, ki hitte volna, hogy a világ legjobb bérgyilkos-mesterlövésze érző szívű apa, ki hitte volna, hogy a taszító krokodil külső bajtársias lelket rejt, vagy akár arra ki számított, hogy a lángoló ember elégette saját családját is, frázisok, közhelyek, légüres szólamok, meg nem írt karakterek, kik két óránál tovább minden percben előttünk, de nem velünk vannak.

suicide-squad-magazine-scans-001.jpg

Elgondolkodtató, hogy a DC tv-s világából egy sor szereplője a filmnek éppen azért távozott, hogy ebben a műben kibontsák őt jobban, voltaképpen a Warner/DC kimondottan gyakorló idiótának tekinti a nézőt, amennyiben azt feltételezi, hogy a néző képtelen különbséget tenni a tv-s és a mozis karakterek közt. Egyebek mellett ez a hozzáállás az, ami miatt képtelenek előrelépni a filmjeikkel. Az Arrow-Flash sorozatokban már egészen korrektül (nem hibátlanul) kidolgozták ezeknek a figuráknak egy részét, azokat eldobták, ezért, feleslegesen egészen.

A film története egészen röviden annyi, hogy egy csapat random kiválasztott bűnöző szembe kell szálljon egy nagy-nagy misztikus fenyegetéssel, a küldetés veszélyes, a megbízó rugalmatlan a bűnözők zsarolhatók. A probléma, hogy a film egésze alatt zavarosan áll csak össze, hogy mi pontosan ez a fenyegetés, honnan ez az egész, mi a cél, mit akar ez a varázslónő, hogyan is van, hogy sárkatonákat gyárt, ha pedig úgy van, miért nem pusztít azonnal. Nem segít a forgatókönyv, mely 6-7 mondatban maximalizálja a főgonosz sorait, és nem segít Cara Delevingne bizonytalan játéka sem, máskor majd, ha egy film karakteres negatív szereplőt akar, nem árt színészt szerződtetni, modell helyett.

margot-robbie-suicide-squad-promo-photos-posters-and-stills-5.jpg

Két színészt kivéve vagy mindenki pocsék, vagy mindenki semmilyen. Will Smith Deadshot-ként bár klisékből építkezik, átélhetően játszik, ellene van a szövegkönyv, de a készítők ellenszelében is mindent kihoz a karakterből, hiteles, helyenként átélhető, meggyőző játékával. Azonban a Suicide Squad Margot Robbie filmje: Harley Quinn-je őrült is, de komoly is, nagyszerűen jeleníti meg azt a fajta beteges ragaszkodást Joker-hez, ami a figura esszenciája, egyszerre azonban tőle függetlenül is remekül működik, látszólag szertelen, valójában nagyon is tudatos, Robbie alakítása impresszív, játékos, karakteres, egészen szuggesztív és mindenképp emlékezetes. Nincsenek jó beszólásai, nem igazán ütnek a szövegei, ő maga is a forgatókönyv ellenére formál ilyen jó karaktert, ami különös terhet róhatott rá, aki belevág a filmbe, miatta teszi. Sokkal több lett, mint Joker női klónja, önálló, élő, lélegző, független figurát formált az ausztrál színésznő.

És ha már Joker, akkor az agyonreklámozott Jared Leto is kapjon pár sort. A helyzet az, hogy ez a játék nem sikerült, a mutatvány sajnálatosan besült. Az még csak hagyján, hogy a karakter filmbe emelése egészen felesleges volt, sőt, nélküle sokkal-sokkal jobban és dinamikusabban működött volna az egész, szekvenciái csak az időt húzták, de Leto alakítása minden eredetiséget nélkülözött. Hanyagul volt megírva, ez látható, de Leto-nak róható fel, hogy játékát nem csupán inspirálta Heath Ledger Joker-alakítása, de konkrét motívumokat másolt onnan, nagyon akart emlékezetes és dögös lenni, de ez nagyon nem sikerült, ez a Joker csak egy furcsa hangsúllyal beszélő idióta, nem félelmetes, nem okos, nem kiszámíthatatlan, nem karakteres. És van tizenöt perce a filmben talán összesen, csak veszi a teret el Robbie Harley Quinn-je elől. Leto Joker-e felesleges, unalmas, igazán semmilyen.

suicide-squad04.jpg

A látvány számomra különlegességet nem tartalmazott, a két misztikus lény harca kínos volt, és csúnya is, a harci koreográfiák nem létezőek, a képességek használata spórolós, sorozat-szintűnek hatott, Batman vendégszereplése pedig még talán az egyik fénypontja volt a filmnek. A filmzene tolakodott, az all-time greatest hits túlzó volt, elterelte a figyelmet a képről, ami egy videoklip esetében nem problémás annyira, de egy filmnél inkább zavaró.

A kidolgozatlan figurák és a megúszós látvány, a fércmű forgatókönyvvel és a tanácstalan rendezéssel borzalmasan unalmassá és vontatottá teszik a filmet, melyet Margot Robbie és talán Will Smith játéka ment meg valamennyire. Megtekintését nagyon unalmas alkalmak esetére ajánlom, kizárólag saját felelősségre.  

Kubo és a varázshúrok (2016.)

Ha animációs filmekről kell alkotunk véleményt, először hátra kell lépjünk, és érdemes eltűnődnünk azon, hogy az animációs filmnek mégis melyik típusát kívánjuk górcső alá venni, hiszen úgy vélem, legalább három különböző kategóriába sorolhatjuk őket.

Van a klasszikus, gyerekeknek szóló, kedves, aranyos, bájos, felnőtteknek jobbára kizárólag gyerek kedvéért megnézendő fajta, van aztán a papíron gyereknek szánt, de a belezsúfolt popkultúrális utalások miatt egészében inkább nyitott lelkű felnőttek számára érthető mesetípus, és aztán van az, ami kemény, szívbemarkoló, olykor kimondottan félelmetes, amit gyereknek nem annyira mutatnék meg, mert túl komplex ahhoz, hogy néhány évesen befogadható lehessen. És ebbe a legutolsó kategóriába tartozik a Kubo és a varázshúrok is, ami egy megható és különös mese a szeretet erejéről.

mv5bmja2mzg2ndmznl5bml5banbnxkftztgwmjcwoduzote_v1_sy1000_sx675_al.jpg

A Kubo nem gyermekmese, semmiképpen, képileg kimondottan sötét, a maga módján kegyetlenül őszinte, és már az alapfelütése is tragikum: főhőse egy kisfiú, kinek egyik szeme világát tulajdon nagyapja vette el, s szándékában áll a másikat is elvenni, édesapja már nem él, édesanyja úgy tűnik, hogy zavart, és a valósághoz igen kevés köze van. Ebben a lelki helyzetben él szigorú szabályok közt Kubo, ki shamisen-jével a helyi vásár közönségét bűvöli el napközben, s kelt életre papírlapokat meséjében. Sötétedést követően azonban szigorúan otthon a helye. A keleti misztikum először akkor lép a történetbe be, amikor kiderül, hogy Kubo hangszere többre hivatott és másra képes, mint a zene csak, varázsereje megvédi használóját a nagyapától és a nagynéniktől, akik úgyszintén Kubo-ra vadásznak. 

Elképesztően életszagú mese: Kubo minden rossz döntése következményekkel, sőt, áldozatokkal jár, kétszer engedetlenkedik, és kétszer bűnhődik meg. Szófogadatlanságának köszönhetően édesanyja meghal a nővérével folytatott harcban, persze Kubo, mint kisfiú nem okolható, kíváncsisága, és apja iránt érzett szeretete vitte az engedetlenség útjára.

Van a történetben legalább három csavar, aminek köszönhetően a Kubo mindannyiszor meghökkenti a nézőt. Az élővé varázsolt totem-majom, aki megjelenésével elhozza a humort a filmbe, egészen más, mint elsőre tűnt, és a Bogár is meglepetést hordoz, tudtán kívül.  

Amikor már a néző elfogadja, hogy egész jó kis csapat-film lesz ez, ahol a főhős és segítői együtt keresik meg a varázstárgyakat, és szállnak szembe a gonosszal, Travis Knight rendező a néző arcába vágja a kíméletlen valóságot, a túlerővel szemben nem győzhet egy bogár és egy majom. Kubo-t rossz döntései miatt tragédiák sora éri, ebben a mesében a főhős kétszer veszti el a családját.

mv5bmje3ndm4mje4n15bml5banbnxkftztgwmza2otm5ode_v1.jpg

Az egész történet keleti misztikummal tömött, egyáltalán nem meglepő a mozis érdeklődés mérsékelt volta világszerte, szabálytalan és fura mese, kíméletlensége miatt még a felnőtt néző számára is embert próbáló, a mágikus tárgyak megtalálása kapcsán az animék világa felé húz, ezzel is a távol-keleti vonalat erősítendő, a család fontossága nyilván univerzális vonulat, de a lezárás újra a nyugati meséken szocializálódott világ számára szokatlan húzást tartogat. 

Nagyon fontos kiemelni, hogy maga a lezárás a legnagyobb csavar, és a legkülönösebb meglepetés az egészben: a néző vár egyfajta epic leszámolást, a gonosz nagyapa és a mindenkijét elvesztett Kubo közt, a gyerek azonban bámulatosan példázza a szeretet erejét, gyilkosság helyett felszabadítást hoz el, s a Gonosz büntetése, hogy a hős a rabláncát levágja, számomra meghökkentően zseniális húzás. Borzasztóan sokáig kerestem, hogy mi is az üzenete a filmnek, hogy miként fog ez a különös mese egésszé összeállni, és a vége döbbentett rá csak, hogy ez a történet a szeretet erejének hatalmasságáról szól, és a bölcsességről is, megható és megkapó végkifejlet.  

S, hogy a happy end sem érkezhet el a maga megszokott formájában, az Knight rendezői következetességének köszönhető, a zárókép egy újabb egészen megható jelenet, a szüleivel társalgó Kubo-val, amire vágyott egész életében, egy rövid ideig megvalósult. Végig dinamikusan halad a film, nincs unatkozásra idő, a játékidő nem túl hosszú, a cselekmény folyamatosan bontakozik ki, nagyon tetszett az, ahogyan a shamisen-t felépítették, fokozatosan derült ki, mekkora ereje van, és persze ez az erő leginkább Kubo-é, és úgy hiszem, hogy a hangszeren át gyakorolja az erejét. 

mv5byjczmjbhmmetzmy0os00yzywltg0mjytmje0ywjhowrmnjy1xkeyxkfqcgdeqxvymzg0nte4mdq_v1.jpg

A szereplők közül számomra Ralph Fiennes hangjátéka volt megkapó, a Holdkirály szerepében, illetve Charlize Theron előbb távolságtartó, bölcselkedő, majd anyaként kiteljesedő játéka, mint Majom. 

Ha pislogni kell, pislogj most, ha mással babrálsz, a hős elbukik - és valóban, a történet igényli a folyamatos feszült figyelmet, ha a néző elkalandozik, lemarad egy nagyon különös és rendkívül megható meséről, ami szokatlan módon dolgozza fel a szeretet erejének fontosságát, sok-sok misztikus, távol-keleti vonással, elemmel, nagyon érzelemdúsan, a lezárástól pedig a zordak szívében is mérséklődik majd a tél.  

Assassin's Creed

Messiásként várták, tőle remélték, hogy elhozza a videojáték-feldolgozások aranykorát, a gamerek mozis mennyországát, az alapanyag könnyebben befogadható világával, sokak sokat reméltek, aztán a legtöbbeknek semmit sem adott: az Assassin's Creed nem rossz film lett, hanem semmilyen, ami figyelembe véve a történetben rejlő lehetőségeket, roppant mód kiábrándító. Tartalmatlan szórakoztatás két órában, a bármit mondás látványos kerülésével.

mv5byza1mdkyyjatndfjyy00ntfmltk5mwytzmi1ztjimjdmowfhl2ltywdll2ltywdlxkeyxkfqcgdeqxvyndayodu1njc_v1.jpg

Pedig lett volna fantázia ebben a filmben, nem véletlen az, hogy annyira várták tőle azt a bizonyos első nagy csodát, hiszen történetvilága lecsupaszítható és realizálható, nincsenek varázslények, csak harcosok, és ha nagyon akarjuk, még azt a gépezetet is el tudjuk fogadni potenciálisan egyszer majd létezőként, mely az ember DNS-ének segítségével felmenőit követheti, érdekes elképzelés, egészen izgalmas téma egy filmhez. Pláne abban az esetben, ha mindehhez egy bűvös tárgyat is fel kell kutatni, mely az ember szabad akaratát képes befolyásolni. Egy kevés fantáziával mindez lehetne egy nagyon komoly dráma alapfelütése, hiszen: mindenható lehet-e az ember? Kinek lehet joga, hogy mások akaratát irányítsa? Milyen következményekkel járhatna mindez? Kiirtható-e a gyilkolás, mint olyan az arra még hajlamos emberekből? Kik vagyunk, hogy megtegyük? Ki teheti meg, és milyen áron? Csak néhány az opcionálisan felteendő kérdések közül, számos másik eszébe juthat bárkinek, aki csak egy egészen kicsit eltűnődik.

Sajnálatos módon Justin Kurzel rendezőnek eszében sem volt egyetlen kérdést sem feltenni, sőt az egész film alatt az volt a benyomásom, hogy a rendező irtózik annak a látszatától is, hogy intelligens mozit készítsen, hogy tartalommal töltse meg azt a fajta tartalmatlanságot, amit ő történetmesélésnek nevez, hogy mondanivalóval ruházza fel alkotását, és jellemmel, izgalommal a karaktereit. Így hát könnyen felismerhető, hogy ez a film Kurzel direktori víziótlanságán bukott el, ami elképesztő kiszúrás úgy a nézővel, mint Michael Fassbender-el, aki legalább húsz százalék többletet adott a filmnek a tehetségével, szuggesztivitásával, ő maga a film egyetlen jó pontja.

mv5bzjrhmdnhy2mtodg2zs00mjqwlwjjngutndk1mddkotlmnju3l2ltywdll2ltywdlxkeyxkfqcgdeqxvyndayodu1njc_v1.jpg

A mondjuk úgy, nagyvonalú történet szerint egy Cal Lynch (Fassbender) nevű gyilkost kivégzéséről visz el egy titkos társulás, kik néhány homályos mondatban vázolják előtte a világ valódi rendjét, melynek értelmében Templomosokra és Assassin-okra oszlanak az érdekközösségek, nos, éppen ez utóbbinak volt jelentős képviselője Lynch őse, Aguilar, és az ő kalandjait kell Lynch átélje. Ebben egy Animus elnevezésű gép lesz segítségére.

A Spanyolországban, az inkvizíció idején játszódó jelenetek többek, mit szépek, van bennük dinamika, látvány, a harci koreográfiák lendületesek, és lenyűgöznek, az akció pörög, még akkor is, ha az egész olyan önmagáért való, egyetlen cél van, egy küldetés, közben pedig nincs idő megismerni az Assassin-okat, akik Kurzel szerint a jófiúk a filmben, szemben a gonosz Templomosokkal, ami egyébként bosszantóan leegyszerűsített láttatásmód.

Legyen bármilyen látványos is a sok ugrálás, vetődés, bunyó, kötéltánc, nincs súlya az egésznek: nem ismerjük meg a szemben álló feleket, csak odavetett félmondatokból tudja meg a néző, kik is az Assassin-ok, elmondják, hogy árnyak közt járnak, és éppen ebből nem látunk semmit, frontális támadás csaknem minden akciójuk, de egyetlen mondat alig hangzik el ezen  síkon.

Jó lett volna kibontani azt is, hogy mit akarnak kezdeni a Templomosok, és mit az Assassin-ok az Almával, érdekes lehetett volna egy olyan felállás, ahol egy kicsit igazat adhat a néző mindkét félnek, olyan szituációt megjeleníteni, ahol gondolkodhat a néző, érvelhet egyik vagy másik oldal mellett, hiszen lehetne érvelni a szabad akarat befolyásolása mellett és az ellen is, hiszen csak azért mert videojáték-adaptációról beszélünk, még egyáltalán nem szükségszerű a sekélyesség. Mindezek helyett Kurzel annyit mond csak a nézőnek, hogy az Assassin-ok jók, a Templomosak meg rosszak, hogy ki mitől ilyen és olyan, az nem érdekli.

Szegény Fassbender-en annyira látszik az akarás, még ebből a selejtes tákolmányból, mit a készítők forgatókönyvnek neveztek is képes volt emlékezetes momentumokkal tűzdelni alakítását, közben a kaszkadőrmunkától a vágásig mindenben benne volt, de szövegtanulási nehézségei nem lehettek, jó, ha tizenöt mondat elhangzik az egész játékidő alatt karakterétől. Hogy ilyen megalapozatlan karakterrel mégis szimpatizálunk, az Fassbender színészi tehetségét dicséri kizárólag.

Rajta kívül még az Assassin lányt alakító Ariane Labed emlékezetes, ő is inkább mozgása, harci koreográfiái és külső megjelenése miatt, talán három mondata van a figurának összesen.

mv5by2zhowfmmtatnwnmns00n2u3lwfjmtgtnme0nze1yte5ywywxkeyxkfqcgdeqxvyndayodu1njc_v1_sx1500_cr0_0_1500_999_al.jpg

A többiek vagy semmilyenek, vagy pocsékok, az előbbiek táborát Jeremy Irons képviseli, aki a kvázi főgonosz nulla szerepében egyetlen arckifejezéssel letudja a filmet, miközben próbál nagyon hangzatosan beszélni. A pocsék teljesítmények fő letéteményese Marion Cotillard, aki valami egészen elképesztően bugyuta és lehangolóan kiábrándító az Animus irányítójának szerepben, kifejezéstelenül, sótlanul, és elképzelés nélkül játszik, semmit sem tud kezdeni a figurával, de nem is törekszik arra, hogy elmélyüljön benne, egyfajta, ide ez is elegendő mentalitással van jelen.Rettenetes még Lynch apjának szerepében Brendan Gleeson, akinek kulcsmomentum jut a filmben, de az egészet agyoncsapja egy totálisan átélhetetlen, ijesztően gyenge alakítással.

Egyszerűen nem állt össze az egész, nem húzódott koncepció a rendezői elképzelés mögött, egymásra dobáltak jeleneteket, mintha az ötletbörze szakaszban járnánk csak, ott vannak a XV. századi Assassin-ok, cool jeleneteket lehet velük mutatni, hadd lássa a néző, ott az Alma, mint misztikus tárgy, ötletnek jó, de nincs elmélyítve, az a benyomásom, hogy a forgatókönyv egy korai, nyers verziójával dolgoztak az alkotók, ami nyilvánvalóan nincs így, de a hatása ez volt.

Kurzel a hanyag munka halmozásaként még idiótának is tekinti a nézőjét: a néző elsőre is megértette, hogy a film valóságában nincs jelen a spanyol inkvizíció korszaka, nem kellett volna minden jelenetet megszakítani azzal, hogy Lynch Animus-beli kapálózását szemlélhessük, egy ponton túl kifejezetten zavaróan hatott, nem annyira a dinamikát törte meg, inkább bosszantó volt, hogy ennyire nem tekinti a rendező partnernek a nézőt. 

A látványra nincs panasz szavam, a játékidő nagyrészét Aguilar-al töltöttük, a képek tényleg megkapóak, a harcjelenetek átgondoltak, a parkour passzol, az Assassin jelmezből kellene egy. 

A végső harc és esemény összecsapott és banális lett, nem említvén kiszámíthatóságát, s persze a következő részre utaló befejezését.

mv5bogq3nwy4m2etzdaymy00nzi0lwizywutyze0zmqyzgfintnil2ltywdll2ltywdlxkeyxkfqcgdeqxvyndayodu1njc_v1.jpg

A filmnek vannak értékei, vagyis sokkal inkább ígéretei, van benne fantázia, látható az az ösvény, amelyen haladni kellett volna, csak sajnos mindenféle kerülőutakon kellett zötykölődni a sima haladás helyett. Fassbender szuggesztív, és minden elismerést megérdemel, amennyiben átgondoltabb, erősebb forgatókönyvből tud dolgozni, nem csak néhány jelenetben lett volna emlékezetes. A zenére nem is emlékszem, és ezzel a legpontosabb jellemzést meg is adtam.

Az Assassin's Creed tehát nem hozta el a várt áttörést a videojáték-megfilmesítések frontján, köszönhetően elsősorban a koncepciótlan és minden mögöttes tartalomtól iszonyodó rendezésnek, a főszereplő, a látványvilág és a harci koreográfiák azonban elfogadható és egyszer megtekinthető élménnyé húzták fel az egyébként bántóan üres és bugyuta filmet.  

Mentés

Mentés

Mentés